TÉMA: Az elfogadás

Az óvodás korú gyermekek egyszerre különböznek és hasonlítanak is egymásra. Egymás külső és belső tulajdonságainak, szokásainak, érzéseinek elfogadása ebben az életkorban még sokkal rugalmasabb, mint életünk későbbi szakaszaiban. Ezért nagy hangsúlyt érdemes fektetenünk egymás minél mélyebb megismerésére, az (ön)elfogadás és (ön)elfogadtatás megtapasztalására.

Fókuszkérdések (az óvodapedagógus számára): Mi segíti a gyerekeket abban, hogy könnyebben elfogadják egymást, főként a különbözőségeket? Mit kell tenni ahhoz, hogy a gyerekek átélhessék az elfogadás állapotát?

A foglalkozás célja: Megismerni magunk és társaink külső és belső tulajdonságait, szokásainkat, érzéseinket.

Fejlesztési területek: minden játék után olvasható.

Szükséges eszközök: gombolyag, kislabda.

Mint minden foglalkozást, a mesére alapozott játékot is megelőzheti egyfajta szertartásos felvezetés. Ebben az esetben használhatjuk a következőt, de ha van sajátunk, akkor maradhatunk annál is.

A mese köszöntése: „Álljunk körbe és fogjuk meg egymás kezét! Guggoljunk le! Miközben emelkedünk, egyre hangosabban köszöntsük a mesét. Mondjuk azt, hogy: »Szia mese!« vagy »Jó reggelt mese!«”

Ezután kényelmesen helyezkedjünk el egy nagy szőnyegen. Szerencsés, ha az óvodapedagógus a gyerekek között ül.

A só

Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három lányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy–egy ország.

Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti. Sorba kérdezte a leányokat, kezdte a legidősebbiken:

– Felelj nekem, édes lányom: hogy szeretsz engem?

– Mint a galamb a tiszta búzát – mondta a leány.

– Hát te, édes lányom? – kérdezte a középsőt.

– Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt.

– No, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez –, mondjad: hogy szeretsz?

– Úgy, édesapám, mint az emberek a sót! – felelt a kicsi királykisasszony.

– Mit beszélsz, te haszontalan – förmedt rá a király –, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!

Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót, nem volt kegyelem, világgá kellett mennie.

Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában, s ki–kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, mogyorót s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.

Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volna, arra vetődött a szomszéd királyfi, s megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok között. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.

Utána megy a királyfi, s beszól:

– Ki van itt?

A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:

– Hé, ki van itt? Ember–e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki; ha ördög: menjen a pokol fenekére!

A királykisasszony most se mert szólni.

Harmadszor is kérdi a királyfi:

– Hé, ki van itt? Szóljon, ember–e vagy ördög, mert mindjárt lövök!

De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva–szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás között mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette aranyos–gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, vendégeket hívtak, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no… ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát.

Telt–múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Mondta egyszer a király:

– No, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot.

– Lelkem uram – mondta a királyné –, én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem, mint az emberek a sót.

– Jól van – mondta a király –, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul édesapád szíve.

Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ott már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomnál finomabb ételeket; de hogy a szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek–süssenek, s abba sót ne tegyenek.

No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király, ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóba főttben, a főtt marhahúsban majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.

De már ezt nem állhatta meg szó nélkül az öreg király:

– Hallod–e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt–főz?

– Sóval süt–főz az máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.

– No, öcsém, ezt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?

– Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram – mondta a fiatal király.

Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belép a királyné, az öreg király legkisebbik leánya.

Hej, istenem, megörült az öreg király, mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország–világ kerestette mindenfelé. Bezzeg hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A mesét követő első kérés: „Kérlek benneteket, csukjátok be a szemeteket, és képzeljétek el, hogy kik lennétek legszívesebben az elhangzott mesében! Akit megérintek, az tud csak beszélni!”

Fontos kihangsúlyozni a gyermekeknek, hogy csak az mondhatja ki a szereplő nevét, akit az óvodapedagógus „kihangosít”, vagyis akinek megérinti a vállát.

1.Erdőtánc: „Most újra óvodások vagyunk. Képzeljétek el azt az erdőt, ahol a királykisasszony lakott, amíg nem találkozott a királyfival! Ebben az erdőben most tél van. A királykisasszony és az állatok is nagyon fáznak. Eldöntik, hogy kitalálnak egy mókás táncot, amivel felvidíthatják a királykisasszonyt és felmelegedhetnek. Megmutatom nektek! Álljunk körbe és emeljük fel a karjainkat magasra. Először ütögessük meg a fejbúbunkat, majd a vállunkat, utána a pocakunkat, végül a popsinkat. Most kipróbáljuk, hogy milyen mindez mozgás közben. Amikor a kör közepe felé haladunk, a fejbúbunkat ütögessük, amikor hátrafelé megyünk (vissza a helyünkre, ahonnan elindultunk) akkor a vállunkat! Most forduljunk jobbra (előtte szerencsés gyorsan tisztáznunk, hogy melyik a jobb oldalunk), és menetelés közben ütögessük a pocakunkat, majd hirtelen forduljunk balra és következhet a popsi.” Mindez számolásra történik. „Először nyolc ütemre haladunk mind a négy irányba (8-8-8-8), majd négyre (4-4-4-4), ezt a két ütem követi (2-2-2-2), végül pedig csak egy ütemre csinálunk mindent (1-1-1-1). Lassan fel lehet gyorsítani a menetelést. Ahogy rövidül a ritmus, egyre nagyobb lesz az izgalom!

Fejlesztési területek: mozgáskoordináció, ritmusgyakorlat.

2. Cseréljen helyet: Körben ülünk székeken, egy szék a kör közepén van, ezen ül a kezdő játékos (az óvodapedagógus kezdje a gyakorlatot). Elsőként külső tulajdonságokat kell mondania, olyat, ami rá is igaz. Ha szerintünk ránk is jellemző az elhangzott állítás, akkor át kell ülnünk egy másik székre (a középen ülőnek is).  Pl. „Cseréljen helyet az, akinek hosszú a haja!”  Nagyobb gyerekekkel belső tulajdonságokkal is „játszhatunk” pl. „Cseréljen helyet az, aki nagyokat szokott nevetni!” stb.

Fejlesztési területek: ön-és társismeret, mozgáskoordináció, téri orientáció.

3. Adok-veszek: Körben ülünk. Egy labdát adogatunk egymásnak. Közben mindannyian elmondjuk, hogy szerintünk mi az, amiből nekünk sok van (kisebbeknél lehet valamilyen tárgy, nagyobbaknál érzelem pl. boldogság, bátorság stb.) A következő körben azt mondjuk el, hogy miből szeretnénk többet, amiből társainknak adni tudnánk.

Fejlesztési területek: ön-és társismeret, verbális kommunikáció, bizalom.

4. Akkor volt jó …: Körben ülünk. „Csukjátok be a szemeteket egy pillanatra és képzeljétek el óvodás társaitokat! Kivel játszottatok legutoljára, ki okozott nektek örömet, ki nevettetett meg benneteket? stb. Egy gombolyagot fogunk dobni egymásnak. (Ne az óvodapedagógus kezdje a játékot, hanem adja oda a gomolyagot a mellette ülő gyereknek, a legvégét viszont ő fogja.) Amikor hozzátok ér a gombolyag, fogjátok meg a végét, idézzétek fel azt a pillanatot, amikor jól éreztétek magatokat valamelyik óvodás társatokkal, majd fogjátok meg a fonal végét és úgy dobjátok tovább.” Befejezésül nézzük meg, hogy a gombolyag milyen alakzatot formál! Először ülve, majd álljunk fel, végül emeljük a fejünk fölé.

Fejlesztési területek: kapcsolatteremtés, verbális kommunikáció, ön-és társismeret, kooperáció.

A mesezárás lehet a mesekezdés ellentéte.

Elköszönés a mesétől:

„Álljunk körbe és fogjuk meg egymás kezét! Emeljük fel a kezünket, és ahogy ereszkedünk lefelé, egyre halkabban mondjuk azt, hogy: »Viszlát mese!«”

Értékelés: az óvodapedagógus szóban értékeli a csoport munkáját, a pozitívumokat kiemelve. (Olyan mozzanatok megemlítése, amikor bátran megosztották saját külső-belső tulajdonságaikat, érzéseiket, gondolataikat és meghallgatták a többiekét.)