TÉMA: az agresszió (meseajánlat szülőknek)

Szülőként sokszor értetlenül nézünk szembe gyermekeink agresszív viselkedésével. Az agresszió, mint hajlam mindenkiben ott lakozik, de más-más módon tör felszínre. Ha ismerjük a kiváltó okokat, könnyebben oldhatjuk meg, vagy megelőzhetjük az erőszakkal teli helyzeteket.

Állatmese:

A kismalac és a farkasok

Volt a világon egy kis malac, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magának, odamegy egy nagy, ordas farkas, beszól az ajtón:

– Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom.

– Nem eresztelek biz én, mert megeszel.

– Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.

A kis malac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzhöz.

Kicsi idő múlva megint megszólalt a farkas:

– Ugyan, kedves kis malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.

A kis malac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis idő múlva megint beszólott:

– Kedves kis malackám, ereszd be a két első lábam is.

A kis malac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak az se volt elég, megint megszólalt:

– Édes–kedves kis malackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád.

Erre a kis malac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be. Azzal beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be. A kis malac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta. Azután addig hányta–vetette magát, míg utoljára kiódzott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kis malacot. Addig–addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején.

Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek, mi módon fogják meg a kis malacot. Mert egyik se tudott a fára felmászni. Nagy sokára aztán arra határozták, hogy egymás hátára állanak mindnyájan; mint a lédeci birákok, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára felmászni. A kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni. Így hát a többi mind az ő hátán volt.

Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni. Akkor a kis malac hirtelen elkiáltotta magát:

– Forró vizet a kopasznak!

A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sose látták többet.

A kis malac szépen leszállott a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a háza tájékának a farkasok.

Tündérmese:

A szegény ember hegedűje

Messze, messze, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy király, s annak három szép lánya. Azt mondja a királyné egyszer ennek a három leánynak: – No leányok, menjetek el az erdőbe eprészni, s amelyik több epret szed, annak adom a veres szoknyámat.

Elmennek a leányok, szedik, szedik az epret nagy szaporán. Mikor dél felé járt az idő, letelepednek egy fa alá, s összenézik, hogy melyik szedett több epret. Hát a legkisebb egyedül éppen annyit szedett, mint a másik kettő egybevéve.

Bezzeg lett irigykedés! Mármost a kisebbiké lesz a veres szoknya! Azt mondja a legnagyobbik leány:

– Jertek, leányok, szedjünk még egy kicsit, ennyivel úgysem mehetünk haza!

A legkisebb leány eleget erősködött, hogy akkor estére nem érnek haza, de a két nagyobb csak azon volt, hogy még szedjenek.

Jól van. Elindul az erdő egyik-egyik részébe a két nagyobb, az erdő más részébe pedig a kisebb. De nem epret szedtek ezek, hanem megegyeztek, hogy megölik a testvérüket: ha az övék nem lehet a veres szoknya, ne legyen a legkisebbé sem. Mindjárt felkeresték a testvérüket, megfogták, s hiába könyörgött, hogy inkább nekik adja mind, ami epret szedett, mégis megölték. Éppen mikor megölték, arra vetődött egy vak koldus, ennek elvették a hegedűjét, a kicsi királykisasszonyt beletették, s azonmód elrejtették a fa odvába.

Hazamennek a lányok, s kérdik otthon: hol a testvéretek? Ők bizony nem tudják. Eleget mondogatták neki, ne kalandozzon félre tőlük, nem tudott velök együtt eprészni. Ki tudja, talán eltévelyedett, talán megölték az erdei tolvajok.

Azalatt pedig egy szegény fáért ment az erdőre, s éppen azt vágja le, melyikbe a királykisasszony holttestét tették. Csak elálmélkodik a szegény ember, mikor látja, hogy a fából egy hegedű pattan ki. Kezibe veszi a hegedűt, s a nyirettyűt elkezdi rajta taszigálni, mozgatni, ahogy éppen a cigányok szokták.

Hát ez a hegedű nemcsak hegedű, nemcsak hegedül, de énekel is. Mind ezt énekli:

Lassan húzd, te szegény ember.

Meg ne sértsed gyenge karom!

Gyenge karom nyirettyűje,

Király Erzsi hegedűje.

– Ejnye, ördögadta varasgyékja – dünnyög a szegény ember magában –, ez a hegedű bizonyosan meg van boszorkányozva! Én bizony elindulok vele, szerencsét próbálok, hátha megfizetik ezt a csudálatos nótát.

El is indul a szegény ember, békalandoz országot-világot, s annyi pénzt keresett, hogy egész vágás szekéren kellett utána hordani. Egyszer, amint menne, mendegélne, éppen annak a királynak a városába került, akinek a kisebbik leányát olyan istentelen módon ölték meg. Megáll a király palotája előtt, s hegedülni kezd. Meghallja a király a csodálatos hegedülést, kiküldi a kicsi inasát, hogy hívja bé a muzsikást.

Kifut az inas, hívja a muzsikást, de az azt feleli vissza, hogy ő bizony egy lépést sem megy, mert neki annyi pénze van, hogy a királynak sincs több.

Visszamegy az inas, jelenti a királynak, hogy mit felelt a muzsikás.

Mit csináljon, kiment maga, s úgy kérte, hogy menjen be a palotába, s rándítson neki egypár nótát.

No, addig kéri a király, hogy bémegy a muzsikás, egyet-kettőt kongat a hegedűjén, azután húzni kezdi:

Lassan húzd, te szegény ember.

Meg ne sértsed gyenge karom!

Gyenge karom nyirettyűje,

Király Erzsi hegedűje.

Azt mondja a király:

– Ejnye, de csudálatos nóta ez, hé!

Odaáll a két királykisasszony is, ámulnak-bámulnak, az egyik elveszi a hegedűt, s húzni kezdi, hogy vajon mit énekel neki.

Lassan húzd, te én hóhérom.

Meg ne sértsed gyenge karom!

Veszi a másik leány, húzza, s hát ennek is azt énekli. Veszi a hegedűt a király, s hát ennek már azt énekli:

Lassan húzzad, édesapám.

Meg ne sértsed gyenge karom!

– No, ez bizonyosan ördöngösség!

– Már csak én is megpróbálom – mondja a királyné. Kezébe veszi, húzni kezdi, s hát a hegedű ezt énekli:

Lassan húzzad, édesanyám.

Meg ne sértsed gyenge karom!

Gyenge karom nyirettyűje,

Király Erzsi hegedűje.

Ebben a minutában csak szétválik a hegedű, s kipattan belőle a kicsi királykisasszony. Olyan eleven volt, olyan szép volt, mint egy tubarózsa.

Aj, szegény világ! Megijedt a két nagyobb leány, hogy mindjárt szörnyet ájult. A király s a királyné sírtak örömükben, hogy elsiratott leányuk ilyen csudálatosképpen megkerült. A két idősebb leány istentelensége is kitudódott most, s a király haragjában egy toronyba záratta őket, halálig tartó fogságra. De a kicsi királykisasszony addig könyörgött édesapjának, megkegyelmezett a gonosz leányoknak, s azótától fogvást békességben élnek, ha meg nem haltak.

Novellamese:

Ludas Matyi

Volt egyszer egy asszony; volt annak egy fia, Matyinak hívták. Hanem ez a Matyi csak nem akart használható emberré válni. Nem tudott azzal az anyja semmi pénzt kerestetni; nem tudta napszámba eregetni, pedig már legényszámba ment. Inkább a kuckóban ült.

– Nem dolgozom másnak! – mondta az anyjának, ha az noszogatta. Nem is csinált semmit, legfeljebb arra volt kapható, hogy őrizte a libákat. Tizenhat volt a kisliba, a két anyával meg a gúnárral együtt tizenkilenc.

A libák éppen akkorra növekedtek meg, mikor Döbrögben vásár volt. Azt mondja a legény az anyjának:

– Anyám, én elhajtom most ezeket a libákat a vásárra, Döbrögre.

De az anyja:

– Hová hajtanád! Majd elkelnek azok itthon is.

De a legény csak felcihelődött, hogy ő elhajtja a libákat a vásárra. Az anyja már nem ellenkezett, sütött neki egy jó tepsi pogácsát az útra; ha már olyan mehetnékje van, hát menjen. A legény a három nagy libát visszaverte, a tizenhat fiatalt meg elhajtotta.

Odaér a döbrögi vásárra. Odamegy hozzá a vásárban Döbrögi úr, a város ura, és azt kérdi tőle:

– Hát hogy adnád nekem ezeknek a libáknak párját?

– Ennek két máriás párjaként az ára. S még az apámnak sem adom alább – mondja a legény.

– Ejnye – mondja a döbrögi Döbrögi úr -, te huncut akasztófáravaló, nekem, földesúrnak, eddig sem szabta meg senki a portékájának az árát, de te sem szabod ám meg! Odaadod-e egy kurta forintért?

– Nem adom! Két máriás az ára, mondtam!

Döbrögi úr mögött ott volt két katona.

Rájuk parancsol:

– Fogjátok meg ezt az akasztanivalót, és kísérjétek a házamhoz. A libákat is hajtsátok oda.

Odakísérték Matyit Döbrögi úr házához. A libákat ingyen elvették tőle, Matyira meg jó huszonötöt rávertek. Ez lett a libák ára!

Azt mondja Matyi, amikor föltápászkodott a deresről:

– Jól van! De visszafizetem én ezt még háromszor az úrnak!

Döbrögi urat elöntötte a méreg. Nosza, mondja a legényeknek:

– Fogjátok meg a huncutot, vágjatok rá még harmincat!

Újra megfogták Matyit, lefektették a deresre, megint harmincat rávertek. Avval eleresztették. Kiment Matyi, most már nem szólt, de amit gondolt, az annál jobban a begyiben maradt.

Eltelt néhány esztendő, Matyi szégyenében és mérgében világgá ment. De csak nem emésztette meg a mérgét. Visszajött hát a szülőföldjére. Még aznap mit hall? Azt, hogy új kastélyt csináltat a döbrögi úr! Felöltözött erre Matyi ácsruhába, úgy ment el a döbrögi úr városába. Az új kastély fele már készen volt. Az épületfák mind ott feküdtek a kastély mellett, szépen kifaragva. Matyi odament, méregeti a fát, mint egy ácsmester.

Döbrögi úr meglátja, hogy valami külső országi ácsmester van az ő házánál. Kimegy, s kérdezi tőle, hogy kicsoda, micsoda is ő.

Azt mondja Matyi:

– Külsőországi ácsmester vagyok! Igen híres, mondhatom.

Döbrögi úr mindjárt aggodalomba esett a kastély miatt. Megkérdezte:

– Jó lesz ez az épületfa?

Azt mondja az ácsmester:

– Az épület, az megjárja, hanem kár volna ilyen dibdáb fával berakni, mivel ez nem erre való.

Döbrögi úr gondolkodik, hogy hát mit csináljon. Azt mondja végre az ácsmesternek:

– Van nekem egy erdőm, szebbnél szebb fák vannak benne. Ha ez nem rávaló, hát szebbet vágatok. Jöjjön ki velem, válassza ki!

Mindjárt kiparancsoltatott száz fejszés embert az erdőbe. Ő maga persze hintóra ült az ácsmesterrel.

Mennek ki az erdőbe. Haladnak a sűrűbe. Bemennek oda, ahol a legsűrűbb. Keresi, keresi az ácsmester az alkalmas fát, hogy melyik is volna jó az épületre. Kijelölgeti őket, és nekiállítják a száz fejszés embert, hogy vágják ki a fákat sorra.

S mennek beljebb, még beljebb. Végül elérkezik az ácsmester a döbrögi úrral egy mély völgybe, ahová a favágásnak még a hangja se hallik. Talált itt is egy alkalmasnak tetsző fát. Rászól az ácsmester a döbrögi úrra:

– Mérje csak meg az úr a törzsét; alighanem jó lesz ez is.

Döbrögi úr átöleli a fát, hogy lássa, elég vastag-e. Ezt várta csak Matyi. A fa másik oldalán egyszeribe összekötötte az úr két kezét, zsineggel. A száját meg betömte száraz mohával, hogy a kiáltozást ne hallják. Aztán levágott egy hajlós botot, s addig hegedült vele az úron, amíg kedve tartotta. Kivette a zsebéből a libák árát, a maga zsebébe rakta, s indult. De még azt hozzátette, mivel az úr a némaságában is nagyon kérdezőn meregette és forgatta a szemét:

– Nem vagyok én ács, hanem én vagyok Matyi! Emlékszik: a ludas! Az is leszek most már mindég, Ludas Matyi! Akinek az úr erőszakkal elvette a lúdjait. Akit az úr fizetség helyett jól megveretett! Még kétszer eljövök, mert három visszafizetést ígértem, s két megveréssel adósa vagyok!

Evvel otthagyta Döbrögi urat. A száz fejszés levágta a fákat, aztán elpihentek, és várták Döbrögi urat az ácsmesterrel vissza. Elunta várni végül őket a száz fejszés ember, hát elindultak láncba állva, mint mikor vadászok nyulat hajtanak, és bekeresik az egész erdőt. Nagy sokára megtalálják Döbrögi urat, de az ácsmester sehol: már-már aggódtak érte. Odamennek Döbrögi úrhoz, hát látják, inkább a másvilágon van, mint az innensőn. Úgy meg van csépázva, hogy alig tud szólni. Nyögi inkább:

– Nem ács volt az! Hanem a gazember Ludas Matyi, akinek a lúdjait egyszer elvettem. De mikor volt az! Én már el is feledtem! Ő meg azt mondta, hogy még kétszer eljön, és megver!

Hazavitték Döbrögi urat, lepedőben; majd hogy végleg meg nem kukult az ijedtségben. Ki sem kelt az ágyból. Leveleket küldözgetett mindenféle doktoroknak, hogy jöjjenek orvosolni, de semmiféle doktor nem merte felvállalni a gyógyítását. Egy pár nap múlva azonban Matyinak is fülibe jutott a dolog. Gondolt egyet.

Felöltözött tudós doktornak, kocsit fogadott, s elhajtatott Döbrög városába. Megszállt a fogadóban, ott egy kicsikét mulat s beszélget, mint afféle külsőországi doktor.

Kérdi a fogadóstól:

– Mi újság másképp ebben a városban?

Azt mondja a fogadós:

– Nincs egyéb, ha csak az nem, hogy Döbrögi úr rémisztően nagy beteg. Ha akadna doktor, aki meggyógyítaná, igen nagy fizetséget kapna.

Mondja erre Matyi, megsimogatva a fölragasztott szakállát:

– Én fel merem vállalni, meg is tudom gyógyítani!

Megörül ennek a fogadós. Mindjárt üzentet fel Döbrögi úr házához, hogy van itt egy külsőországi doktor, az mindenkit meggyógyít. Jöjjenek érte!

Hintón mentek érte. Odalép a doktor a beteghez, végigtapogatja, nézegeti, csóválgatja a fejét. Ránéz Döbrögi úr az ókulárés doktorra, s azt mondja neki lassú hangon:

– Ugye, nem bízik hozzám, hogy meggyógyulok?

Az orvos nagy vártatva válaszol:

– Ha lehet, meggyógyítom!

Megvidámult egy kicsit Döbrögi úr. Ludas Matyi pedig mindjárt tüzet rakatott a szakácsnéval, és fürdőnek való vizet melegíttetett. Aztán mindenféle cselédet elküldött az erdőre füvekért, gyökerekért. A háznál nem maradt senki más, csak Döbrögi úr meg Ludas Matyi. Mikor a háznál levők mind eltakarodtak, Matyi elővett egy jó erős botot, s odaáll az úrhoz:

– Most jön a kúra! – mondta neki, s ugyancsak megkúrálta. Az úr most beszélhetett volna, de rémületében most is csak a szemét meresztette.

– Nem vagyok én doktor, hanem Ludas Matyi! – mondta Matyi.

Amennyi pénzt csak talált a sublótban meg az almáriumban, mind előszedte, és elvette belőle a ludak árát.

Aztán azt mondta:

– Már kétszer itt voltam! De még egyszer eljövök!

A veréstől Döbrögi úr persze még betegebb lett. Hazajöttek a cselédek a füvekkel, gyökerek­kel; de az úr csak nyögni tudta, amikor a doktor után kérdezősködtek:

– Nem volt az doktor! Hanem Ludas Matyi!

No, a sok pénzért csak eljöttek a doktorok, és akadt egy, aki valóban meggyógyította Döbrögi urat. Az ettől fogva mindig strázsáltatta magát a katonáival, nehogy hozzáférhessen a Ludas Matyi. De lassan el is felejtkezett róla.

Egyszer megint vásár esett abban a városban. Ludas Matyinak megint csak eszébe jutott, hogy újra el kellene már menni Döbrögi urat megkeresni. Lókereskedőnek öltözött, szerzett magának egy jó lovat, és így ment el a vásárba. Odaállt ő is a többi gazda közé, és árulta a lovát.

Amikor eladta, tovább ténfergett, nézelődött a vásárban, várta az urat. Egyszer csak hallja, amint az egyik ember dicsekszik azzal, hogy az ő lova a legjobb futó ló a környéken.

Ludas Matyi odalép, s azt mondja annak az embernek:

– Igazán? Mert én épp olyan lovat akarok! Megveszem, ha megteszi oda a próbafutást, úgy, ahogy kívánom.

Az ember ráállt; azt mondja:

– Megteszem.

– No, hát – mondja Ludas Matyi -, álljon ide a lovával az útra, üljön föl rá, s ha majd Döbrögi úr jön a hintóval, akkor kiáltsa el magát, hogy: Én vagyok Ludas Matyi! Hanem aztán vágtasson ám, mert különben eloltják a gyertyáját.

Az ember erre is ráállt. Ki is mentek két órakor a város végére. Akkor érkezett Döbrögi úr a hintón. Az ember odalovagolt a hintóhoz, elkiáltja magát:

– Én vagyok Ludas Matyi!

De aztán jól megcsapkodta a lovát.

Hamar mondja erre Döbrögi úr:

– Fogd ki, kocsis, a lovakat! Utána! Aki elfogja a gazembert, két aranyat kap. Menjetek, mind!

A kocsis hamar felült az egyik lóra, a hajdú a másikra, utána eredtek. Döbrögi úr maga maradt a hintón, onnan nézte az üldözést.

A Ludas Matyi akkor szépen melléje állt, s csendesen odamondta neki:

– Nem az volt a Ludas Matyi! Hanem én vagyok az!

Az úr majdnem ájultan nyeklett vissza az ülésre. De Ludas Matyi csak megadta neki a harmadik részletet is. Azután a ludak árát megint kivette a zsebéből, s megmondta neki, hogy ez volt az utolsó.

Azzal Matyi eltűnt, s egy más tájon telepedett meg, ott vett magának feleséget, s még ma is él, ha meg nem halt.