TÉMA: A füllentés (meseajánlat szülőknek)

A kisgyermek gondolkodásának egyik fő sajátossága a mágikus jelleg (úgy véli, hogy amit erősen kíván, és sokszor ismétel, az megtörténik). Ebből adódóan számos alkalommal mond olyat, aminek a valósághoz nincs köze, saját érzelmi világában viszont óriási jelentőséggel bír, hiszen ezzel szorongást, feszültséget csökkent.

Állatmese:

A MEDVE ÉS A MACSKA

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon, még az Óperenciás tengeren is túl,
volt egyszer egy medve. Összetalálkozott a macskával, azt mondja a macskának:
– Hallod-e, macska! Egyezkedjünk össze! Csináljunk egy házat ketten!
Jól van, egyezkedtek, csináltak az erdőben egy házat, ketten laktak a medvével, beszélgettek, nem unatkoztak.
Egyszer csak ősz volt, azt mondja a medve:
– Hallod-e te macska, te cica! Nemsokára tél lesz. Valami ennivalót kéne szerezni.
– Jól van – azt mondja a macska.
Elmentek az erdőbe, de előbb elmentek a boltba, vettek egy nagy bödönt, s elmentek az erdőbe, telirakták mézzel. Újra elmentek, vettek egy nagy bödönt, azt telirakták zsírral, s feltették a házuknak a padlására. Nagy tél lett, fújt a szél, hideg volt. A medve lefeküdt és aludt, mert télbe, – tudjátok -, a medvék alusznak, a macik.
A macska éhes lett, a medve nem evett, mert aludt. De a macska erőst éhes lett, – hogy tudjon úgy kimenni, hogy felmenjen a padlásra, és lopjon abból a zsírból egy kicsit, …vagy a mézből. Lassan kinyitotta az ajtót, s ki akart lopódzkodni.
Azt mondja a medve:
– Hova mész, macska?
– Jaj, jaj! Képzeld el, itt volt egy egérke, s meghívott a keresztelőbe. Azt mondta, hogy született neki egy kisbabája. Én leszek a keresztapja.
– Jól van, csak menjél – mondta a medve.
A macska kilopódzkodott, és felment a padlásra, s megette a zsírnak egynegyed részit, a méznek egynegyed részit, lelopódzkodott. Azt mondja a medve:
– Na, hazajöttél a keresztelőből?
– Hazajöttem.
– Mi a neve a kisbabának, kisegérkének?
– Negyedecske.
– Jaj, még ilyen nevet még sose hallottam. Negyedecske.
Eltelt egy darab idő, két-három nap, a macska újra olyan éhes volt. Hogy tudjon felmenni a padlásra egy kicsi ennivalót lopni? Lassan az ajtót kinyitotta, hogy kiosonjon, de a medve felébredett:
– Hová mész, macska?
– Jaj, jaj, megint itt volt egy kisegér, meghívott a keresztelőre, született egy kisbabájuk, s én leszek a keresztapja.
– Menjél csak! – mondta a medve.
Elment a macska, megette felét a zsírnak és a méznek, utána visszament, és azt mondja a medve:
– Hazajöttél a keresztelőből?
– Hazajöttem.
– Mi a neve a kisbabának?
– Felecske.
– Jaj, még ilyet sose hallottam! Negyedecske…, Felecske…
Na eltelt egy-két-három nap. A macska újra megéhesedett. Megint, amikor aludt a maci, kinyitotta az ajtót, és ki akart lopódzkodni. Felébredett a medve:
– Hova mész, macska?
– Képzeld el, újra meghívtak a keresztelőbe, megint született egy kisegérke, én leszek a keresztapja.
– Menjél csak, macska!
A macska felment a padlásra, mind egy falásig, még a bödönt is kinyalta, a mézet is megette, a zsírt is. Lejött, felébredett a medve:
– Na, te macska megkereszteltétek-e?
– Meg hát.
– Mi a neve?
– Semmisincs.
– Hogy milyen furcsa nevek vannak! – csodálkozott a medve. – Semmisincs… – Felecske… – Negyedecske…! Nem tudtam.
Hát egyszer csak tavasz lett. Felkelt a medve lesoványodva. Éhes volt.
– Nem baj – azt mondja a macskának: van nekünk a padláson zsírunk, van nekünk mézünk, sütünk palacsintát, mézet teszünk bele. Jó mézes palacsintát eszünk. – Menjél csak fel macska a padlásra, hozd le azt a két bödönt!
– Jaj, én úgy szédülök! – mondta a macska.
Pedig a macskák nem szédülnek. Igaz-e? De hazudott.
– Na, jól van, felmegyek én a padlásra – mondta a medve.
Felvánszorgott a padlásra, nézi a bödönt, s hát ott bizony semmi se volt.
– Na, megállj, te gonosz macska! Megetted, ezért mondtad, hogy: Negyedecske, Felecske, Semmi sincs.
Ameddig én aludtam, addig te belakmároztad.
A macska tagadta rettentően. Azt mondja a macska:
– Tudod mit, medve? Feküdjünk ki a napra, s akinek a szőrire kijő a zsíros, meg a mézes, akkor az ette meg…
Hát kifeküdtek a napra, a macska elment, és a bödönt még jobban kikotorta, s aludt a medve, bekente a szőrit. Egyszer felébred a medve, – nézi, csupa mézes a szőre.
– Hát én ettem volna meg vajon? – csodálkozott a medve.
S akkor a macska jó nagyot kacagott, elfutott az erdőbe. Szegény medve még most is él, ha meg nem döglött az erdőben.
Itt a vége, fuss el véle!

Tündérmese:

A SÜNDISZNÓ

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy boltos, egy király meg egy szegény ember. Ez a boltos eljárogatott az erdőbe vadászni, de egyszer úgy eltévedt az erdőben, hogy három nap egymás, után járt-kelt, bolyongott, s nem tudott kitalálni. Már a lábán is alig állott a nagy fáradtságtól és éhségtől, s nagy keservesen felkiáltott:
– Istenem, istenem, ha valaki engem innét kivezetne, három lányom közül a legszebbet annak adnám, s három zsák pénzt is adnék melléje.
Abban a pillanatban megszólalt mellette valaki, s azt mondta:
– Kivezetlek én, csak gyere utánam.
Néz a boltos mindenfelé, nem lát senkit, aztán lenéz a földre, s hát ott hentereg egy kis sündisznó. Mit volt mit nem tenni, a boltos megígérte a sündisznónak, hogy neki adja a legszebb leányát, s ad még három zsák pénzt is, csak vezesse ki. Azzal a sündisznó elindult előre, a boltos utána, s egy fél óra sem telt belé, kivezette az erdőből. Ott elváltak egymástól, a boltos ment haza, a sündisznó vissza az erdőbe.
Másnap a király ment abba az erdőbe vadászni, az is éppen úgy eltévedett, mint a boltos. Már vagy hat napja bolyongott az erdőben, s mikor látta, hogy nincs szabadulása, föltekintett az égre, nagyot sóhajtott:
– Istenem, istenem, csak valami lelkes vagy lelketlen állat kivezetne az erdőből, nem bánnám, akárki s akármi légyen, három leányom közül a legszebbet neki adnám, de még három szekér pénzt is adnék neki.
– Gyere csak utánam, én kivezetlek – szólalt meg valaki.
Néz a király mindenfelé, vajon ki beszél, hát egy kicsi sündisznó van a lába alatt, az beszél. Nem bánta ő, akármi, akárki, a szavát meg nem másolta. Indult a sündisznó után, s hamarosan kijutott az erdőből. Az erdő szélén elváltak egymástól, a király ment haza, a sündisznó vissza az erdőbe.
Éppen az idő tájt egy szegény ember is eltévelyedett az erdőben, az is már vagy hat napja bolyongott szegény feje, nem tudott kivergelődni, pedig gyermekkora óta mindig itt gyűjtögette a száraz gallyat.
– Istenem, istenem – sóhajtott fel a szegény ember -, nekem nincs semmim ezen a világon, de ha egy undok féreg vezetne is ki az erdőből, azt is gyermekemnek fogadnám.
– No, hát akkor gyere utánam – szólalt meg valaki.
Bezzeg, hogy a kis sündisznó volt. Indult is mindjárt előre, a szegény ember utána, egy szempillantásra kivezette az erdőből.
Az erdő szélén elváltak egymástól, a szegény ember hazament, a sündisznó vissza az erdőbe.
Telik-múlik az idő, eltelt egy hét, eltelt kettő, a kicsi sündisznót már kezdették is felejteni. A boltos, a király, a szegény ember, mind azt gondolták, hogy valami csodálatos álmot láttak, nem is volt igaz, ami velük történt. De bizony nem volt álom, mert egy este, amikor a szegény ember már lefeküdött, bekopogtatott a sündisznó az ablakon.
– Apámuram, nyissa ki az ajtót.
Hm, álmélkodik magában a szegény ember, hát ez ugyan ki lehet? Hiszen neki sohasem volt gyermeke.
Fölkel a szegény ember, kinyitja az ajtót, s hát csak behöngörödik a küszöbön a kicsi sündisznó.
– Adjon isten jó estét, apámuram, hazajöttem.
– Fogadj isten, édes fiam, hát megjöttél?
– Meg biz én, apámuram, de az anyámasszonyt költse fel, hogy vessen nekem ágyat.
Felkölti a szegény ember a feleségét, s az asszony nagy duzzogva, ímmel-ámmal ágyat vet, a kicsi sündisznó meg lefekszik, elalszik.
Fölkelnek reggel, a szegény ember a feleségével asztalhoz ül, de a sündisznót csak a kemencepadkához ültetik, s egy fatányérban adnak neki ennivalót. Nézi, nézi a sündisznó az ételt, de hozzá nem nyúlt.
– Hát te, fiam, miért nem eszel? – kérdi a szegény ember.
– Azért, édes apámuram, mert én nem vagyok afféle jöttment szélházi, ültessenek az asztalhoz, s cintányéron adjanak nekem ételt.
Jól van, mit csináljanak, odaültetik az asztalhoz, és cintányéron adnak neki ételt. Mikor az asztaltól fölkelnek, kérdi a sündisznó:
– Apámuram, van-e kigyelmednek két csizmadiatallérja?
– Van, fiam, van.
– No, ha van, adja nekem, majd visszafizetem urasan.
Kiveszi a szegény ember a ládafiából a csizmadiatallért, oda akarja adni a sündisznónak, de ez azt mondja:
– Ne adja ide nekem, apámuram, hanem menjen be a városba, ott a piacon egy vénasszony egy fekete kakast árul, azt vegye meg. Ha egy pénzre tartja, adjon kettőt érette. Onnét menjen a szíjgyártóhoz, annál van egy rongyos nyeregszerszám, vegye meg azt is. Ha egy pénzre tartja, adjon kettőt érte.
Elmegy a szegény ember, megveszi a piacon a fekete kakast meg a szíjgyártónál is a rongyos nyeregszerszámot, hazaviszi, s hát a sündisznó fölnyergeli, kantározza a fekete kakast, rápattan, s úgy elnyargal, mint a sebes szél, még annál is sebesebben. Meg sem állott, amíg a boltos házához nem ért.
Bevágtat a boltos udvarára, bekiált az ablakon:
– Hé, boltos uram, nyissa ki az ajtót!
Kijön a boltos, de majd hanyatt esett ijedtében, mikor meglátta a sündisznót. Na, mit csináljon, be kellett hogy vezesse a házba, előhítta a három leányát, s elmondta nekik, hogy ami igaz, igaz, ami nem igaz, hazugság, ő bizony ennek az undok féregnek ígérte a legszebbik leányát.
Hej, lett nagy sírás-rívás, de a sündisznó bizony nem bánta. Kiválasztotta a legkisebbet, a három közül a legszebbet, s mondta lelkes szóval:
– Te az enyém, én a tied, ásó-kapa s nagyharang válasszon el minket.
No, bezzeg a leány nem mondotta, az csak sírt, hullott a könnye, mint a záporeső, még a földhöz is verte magát. Verhette, mégiscsak el kellett hogy induljon a sündisznóval. A boltos befogatott egy üveges hintóba, abba beleültette a leányát, egy másik szekérre föltette a három zsák pénzt, s azzal elindult a hintó, lovagolt mellette nagy büszkén a sündisznó a fekete kakason.
Útközben benéz a sündisznó a hintó ablakán, s látja, hogy sír a leány.
– Hát te meg mindig sírsz?
– Sírok biz én – mondotta a leány -, sírok is halálomig.
– No bizony, ha sírsz, nem is léssz az én feleségem. Eredj vissza az apádhoz.
Azzal visszafordította a hintót, hanem a három zsák pénzt nem küldötte vissza. Azt elvitte a szegény embernek, neki ajándékozta, de olyan gazdag is lett belőle, hogy nem volt párja hét puszta faluban.
Telik-múlik az idő, mit gondol, mit nem a sündisznó, fölpattan a fekete kakasra, s mint a sebes szél, elvágtat a királyhoz fölmegy a palotába, s mondja a királynak, hogy miért jött. Emlékszik-e, hogy mit ígért?
– Emlékszem, emlékszem – mondja a király -, bárcsak ne emlékezném, inkább haltam volna meg, de hát amit mondtam, mondtam; szavamat meg nem másolom. – Behívatja a három leányát, s elmondja nekik nagy szomorúan, hogy így meg úgy járt, most már itt ez az undok féreg, oda kell hogy adja közülük azt, amelyik neki megtetszik.
– De bizony – mondotta a legidősebb királykisasszony -, én megtetszhetem, nem leszek az ő felesége.
S kiszaladt a szobából.
– De bizony én sem, inkább meghalok – mondotta a második, s az is kiszaladt a szobából.
– Biz én – mondotta a legkisebb királykisasszony -, akármilyen undok féreg, örömmel leszek az ő felesége, mert az édesapámmal olyan nagy jót cselekedett.
Hej, istenem, örült is, búsult is a király. Örült, hogy ilyen jószívű a leánya, s búsult, majd megszakadt a szíve, hogy ezt a jószívű gyermekét el kell hogy veszítse.
Hát bánat ide, bánat oda, megrakat három szekeret arannyal, ezüsttel, gyémánttal színültig, befogat hat lovat egy aranyos, gyémántos hintóba, aztán beleültetik a királykisasszonyt, de a sündisznó ebbe sem ült bele, lovagolt a hintó mellett a fekete kakason. Egyszer, mikor a várostól már jó messzire voltak, benéz a hintóba, s hát a királykisasszony nem sír, sőt inkább jókedve van. Még mondta is a sündisznónak:
– Ugyan minek lovagolsz azon a kakason, ülj ide mellém a hintóba.
– Hát nem félsz tőlem? – kérdezte a sündisznó.
– Nem félek biz én, nem bántasz te engem.
– Nem is undorodol tőlem?
– Nem én.
Ím, halljatok csudát, abban a pillanatban megrázkódik a sündisznó, s olyan gyönyörűséges szép dali királyfi lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.
Akkor megrázkódott a fekete kakas is, s lett belőle aranyszőrű táltos paripa, s az a rongyos nyeregszerszám ragyogott, tündökölt a tenger aranytól, gyémánttól, rubinttól.
Tovább nem is mentek, megállították a hintót, kiszállt belőle a királykisasszony, megölelik, megcsókolják egymást, aztán egyszerre csak a földre néz a királyfi, gondolkodik magában, mond valamit, ím, azon a helyen kerekedik egyszeribe egy ragyogó gyémántpalota, a gyémántpalotába fölsétáltak szépen, tele volt az mindenféle drága bútorokkal, gyémánt volt a fala, gyémánt az ablaka is. Bezzeg, hogy egyszeribe küldöttek a királyért, küldöttek a szegény emberért, küldöttek ide, küldöttek oda, jöttek mindenfelől a vendégek, s csaptak olyan vendégséget, lakodalmat, hogy híre ment hetedhét országon. Itt a vége, fuss el véle.

Novellamese:

PRÜCSÖK

Volt egyszer egy csizmadia meg egy varga. Szegényebbek voltak a templom egerénél. Mikor ettek, mikor nem. Azt mondja egyszer a csizmadia a vargának:
– Az ördög éhezzék többet, komám. Nem megy a mesterség, hát szerezzünk pénzt, úgy, ahogy lehet.
Összeülnek, tanakodnak, s kifundálják, hogy a varga a bíró hat szép pejlovát elvezeti az erdőbe, ott egy jó sűrű helyen fához köti, a csizmadia pedig egy régi könyvből, mintha csak abba bele volna írva, kiolvassa jó pénzért a bírónak, hogy hol találhatja meg a lovait.
Hát éppen úgy csinálták, ahogy elegyezték egymás közt. A varga elvezette a bíró hat lovát, vitte az erdőbe, s ott egy jó sűrű helyen megkötötte egy fához. Keresik a lovakat mindenfelé, elmennek a hetedik vármegyébe is, nem találják. Bezzeg ment a csizmadia a bíróhoz, s mondta:
– No, bíró uram, mit fizet, ha nyomra vezetem?
Ígért a bíró háromszáz forintot. Azzal csak elővett a csizmadia egy régi könyvet, tele volt az írva nagy ákombákom betűkkel, s elkezdett silabizálni:
– Odafel a havason, Fenyős pataktól száz lépésre, annak a nagy sűrűségnek a közepén egy bükkfához van kötve mind a hat ló. Ottan megtalálják.
Nekikészül az egész falu, mennek mind az erdőbe, ki fokossal, ki baltával, ki kétágú villával. Hát amikor odaértek, szemük-szájuk elállott az álmélkodástól. Csakugyan ott volt mind a hat ló, egy bükkfához kötve. A bíró nagy örömében mindjárt kifizette a csizmadiának a háromszáz pengő forintot, s híre ment az egész országban, még azon is túl, hogy Prücsök uramnak, mert így hívták a csizmadiát, van egy mágiáskönyve, s olyan nem történhetik a világon, hogy ő abból a könyvből ki ne olvassa.
Meghallja ezt a király is, s megörült erősen, mert a királyné éppen akkoriban vesztette el a legkedvesebb gyűrűjét, s egész betege lett, annyit sírt miatta. Azt mondták, a doktorok, hogy azt a gyűrűt a föld feneke alól is elé kell keríteni, mert különben a királyné meghal szörnyű bánatában. Na, a király egyszeriben befogat hat aranyszőrű paripát bársonyos, üveges hintóba, s küld a hintóval egy regement katonát, nehogy Prücsök uramnak valami baja essék.
Megérkezik a hintó Prücsök uramhoz, kiszáll belőle az udvarmester, mert az ült benne, s jelenti nagy alázatosan Prücsöknek, hogy a király küldött érte, ne is gondolkozzék, csak vegye a mágiáskönyvét, üljön a hintóba, s jöjjön, mert nagy baj van az udvarban, azon csak ő segíthet egyedül.
Haj, istenem, megijedt Prücsök, kékült-zöldült, reszketett, mint a nyárfalevél: most kitudódik az ő hitványsága. Elkezdett szabadkozni, hogy tud ám ő valamit, de nem sokat. A mágiáskönyvét, amiben a tudománya volt, elvesztette.
– Már tud, vagy nem – mondotta az udvarmester -, kendnek jönnie kell, Prücsök uram, mert ha kend nélkül megyek vissza, a király fejemet veteti.
Mit volt mit tenni, menni kellett Prücsöknek. Keserves könnyhullatások közt elbúcsúzott a feleségétől, a gyermekeitől, el a varga komájától, hogy őt jól megnézzék most, mert többet úgysem látják. Beült a bársonyos hintóba nagy búsan, egész úton szavát sem vehette az udvarmester.
Megérkeznek az udvarba, ott a király nagy örömmel fogadja.
– Isten hozta kendet, híres Prücsök János!
S mindjárt elmondja, hogy mi történt. Ezelőtt egy héttel úgy eltűnt a királyné legkedvesebb gyűrűje, mintha a föld nyelte volna el.
– Úgy tudja meg, Prücsök uram, ha megtalálja ezt a gyűrűt, hat szekér aranyat méretek kendnek.
Mondja Prücsök János:
– Megpróbálom, felséges királyom, ámbátor nem hiszem, hogy megtalálom.
Aztán arra kérte a királyt, hogy csak zárassa be őt egy szobába, hadd gondolkozzék ott három napig. Beleegyezett a király jó szívvel, hogyne egyezett volna! Bevezette Prücsök uramat a legszebb szobába, ottan leültette aranylócára, s küldött neki annyi ételt-italt, hogy azt sem tudta szegény feje, mit egyék-igyék.
Eltelik egy nap, de Prücsök uram nem talált ki semmit. Nem is gondolkozott, hiszen úgyis hiábavaló lett volna. Eltelik a második nap, jő a harmadik, s szörnyű nagy búnak ereszkedett szegény Prücsök.
“Hej, istenem, istenem – gondolta magában -, ennek a jó életnek mindjárt vége lesz, s ha ki nem találom, hol a gyűrű, a király még karóba húzatja a fejemet, szörnyű nagy haragjában!”
Mit gondolt, mit nem, harmadik este, mikor az utolsó vacsorát hozták, azt gondolja magában, hogy megszámlálja, hány fogást eszik utoljára.
Bejön az inas az első fogással, s mondja Prücsök hangosan.
– Itt jön az első.
De az inas erre a szóra úgy megijedt, hogy szinte leejtette a tányért a kezéből. Kiszalad a konyhára nagy lelkendezve, s mondja a szakácsnak meg a kuktának:
– Jaj, jaj, végünk van, az a mágiásember tudja, hogy mi loptuk el a gyűrűt!
Mert közbe legyen mondva, csakugyan az inas, a szakács meg a kukta lopta el a királyné gyűrűjét
.
– Hát honnét tudja? Mit mondott? – kérdezte a szakács.
– Azt mondta: itt jön az első.
Megegyeznek, hogy a második fogást vigye be a szakács. Hadd lássák, mond-e annak valamit.
Amint belép a szakács, mondja Prücsök uram:
– Itt jön a második.
Nagy ijedten lecsapja a szakács a tányért, kiszalad a konyhára.
– Jaj, végünk van, igazán tudja, hogy mi loptuk el. Nekem azt mondta: itt jő a második.
– No, majd meglátom, mit mond nekem – mondotta a kukta, s ő ment be a harmadik fogással.
Bezzeg hogy azt mondta:
– Itt jön a harmadik.
De már a kukta úgy megijedt, hogy a kezéből kiesett a tányér. Térdre esett Prücsök uram előtt, s megvallotta nagy sírva, hogy ők lopták el hárman a gyűrűt. Arra beszaladt a szakács is, az inas is, azok is térdre estek előtte, s összetett kézzel kérték, hogy ne árulja el, s adnak hárman háromszáz-háromszáz forintot.
Gondolta magában Prücsök, az is jó a hat szekér arany mellett. Előadatta a gyűrűt, aztán beledugta egy jó darab kenyérbélbe, s mikor éppen az ablaka alatt mentek el a király pulykái, a kenyér belét ledobta. Ott mindjárt fölkapta egy nagy pulyka, s lenyelte. Ment mindjárt Prücsök uram nagy örömmel a királyhoz:
– Felséges királyom, megvan a gyűrű, ölesse le azt a pulykát, ni, annak a zúzájában megtalálja.
Megöletik a pulykát, felhasítják a zúzáját, s hát csakugyan kifordul belőle a karikagyűrű.
Szaladnak a gyűrűvel a királynéhoz.
– Felséges királyné, megvan a gyűrű.
S hát abban a szempillantásban, mintha csak letörülték volna róla a betegséget, egyszeriben felvidult, jobban lett.
De hiszen lett egyszerre Prücsök uramnak becsülete. Hat nagy szekeret színig töltetett arannyal a király. Bársonyos hintóba ültette Prücsök uramat, melléje rendelte az udvarmestert s egy regiment katonát, nehogy a temérdek sok aranyat elrabolhassák.
Amint mennek az úton, egyszerre csak mi jut, mi nem jut az udvarmester eszébe, gondolja magában: “Megállj te mágiás csizmadia, megtréfállak!”
Leszáll a hintóból, meglát a földön egy prücsköt, fölveszi, jó szorosan a markába szorítja, s kérdi Prücsök uramtól:
– Na, Prücsök uram, ha olyan nagy a tudománya, mondja meg, hogy mi van a markomban?
Gondolkozik Prücsök, vakarja a fejét, s azt mondja nagy kínjában:
– Na most, Prücsök, megszorultál!
– Az ám – mondja az udvarmester -, csakugyan prücsök van a markomban. Mégis nagy a kend tudománya.
Azzal kinyitja a markát, s mutatja Prücsök uramnak: itt a prücsök.
Eközben hazaértek, behordozták Prücsök uram házába a tenger sok aranyat, összecsődült csodájára az egész falu. De bezzeg Prücsök uram nem sajnálta az aranyat. Két marékkal osztotta boldognak, boldogtalannak. Legtöbbet adott a vargának, a varga után a bírónak. De jövendőmondásért hiába jöttek hozzá, mindenkinek azt mondta:
– Elveszett a mágiáskönyv.
Ha a mágiáskönyv el nem veszett volna, az én mesém is tovább tartott volna.