TÉMA: a barátság (meseajánlat szülőknek)

A kisgyermekek első társas kapcsolatait jellemzően a szülő határozza meg, és az első barátok a szűkebb környezetből ( baráti és/vagy családi körben élő hasonló korú gyermek, állandó játszótéri pajtás stb.) kerülnek ki . Az óvodai évek során egyre bővül gyermekünk „baráti köre” és már maga választ játszótársakat. Ebben az életkorban még változó a kapcsolatok intenzitása: előfordul, hogy rövid időn belül köt „életre szóló” barátságot, majd válik „örök ellenséggé” egyazon társával.

Állatmese:

A kolbász, a béka és az egér

Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy béka. A béka összetalálkozott az egérrel és a kolbásszal. Hárman kezdtek beszélgetni, s elhatározták, hogy ők örökös barátok lesznek.
Az egeret betették sepregetőnek, a békát beszerzőnek és a kolbászt szakácsnak. Így mentek a dolgok egy hónapig. A béka beszerzett, mert ő jól tudott ugrani, hamar tudott menni s jönni, az egér kisepregette a szobát, s hozott be fát meg vizet, a kolbász meg szakácskodott.
Hát olyan jó ételeket csinált a kolbász, hogy örökké csak nyalogatták a szájukat. Akármennyit ettek, nem tudtak jóllakni, mert nagyon jó volt az étel. Mikor letelt a hónap, azt mondja a kolbász:
– Na, hát a dolog az rendre jár, melyiketek lesz a szakács?
– Hát legyen a béka.
Megtették a békát szakácsnak. Nekifogott a béka, így is szakácskodott, úgy is szakácskodott, főzött ilyet, főzött olyat, de olyat nem tudott főzni, hogy a többieknek jólessék. Főzött vagy három-négy nap, s akkor felmondtak a szakácsnak. Azt mondták, hogy:
– Nem vagy jó szakács.
Megszégyellte magát a béka.
– Nahát, akkor ki főzzön?
Azt mondja a kolbász:
– Az egeret tesszük oda.
Odatették az egeret. Ő is főzött vagy két-három nap, de ő se tudott jól főzni. Rászorították a kolbászt:
– Csak te főzzél!
A kolbász váltig mondta:
– Én az én hónapomat lefőztem, s hogyha nem akartok ti főzni, akkor inkább felmondjuk a barátságot.
Valahogy csak megkérlelték a kolbászt, mégis elvállalta, hogy még egy vagy két nap ő főz. A béka gondolta, addig ő megtanulja, hogyan főz a kolbász. Nekifogott, hogy meglesse, mit csinál.
Hát, amikor a lé meg volt főve, egy darab idő múlva a kolbász, mikor látta, hogy nincsen sehol senki, beledobta magát a lébe. Megforgatta magát benne ügyesen, s akkor kijött.
„Hopp – gondolta a béka -, most már én is tudom, hogy kell csinálni! Azért olyan jó a leves, mert beledobta magát.”
Akkor ajánlkozott:
– Na, most már én leszek a szakács, most már én is tudok főzni!
Nekifogott, odatett egy jó nagy fazék vizet a tűzhöz. Jó tüzet csinált, s főzte, főzte. Mikor már úgy gondolta, hogy meg van főve az a mindenféle, ami bele volt téve, nem várta meg, hogy egy kicsit meghűljön a lé, hanem mikor a legforróbb volt, belészökött.
Hát alig tudott kiszökni, mind összeforrázódott, összefutott a hátán a bőr. Azóta van varas béka.
Félreállott a főzésből, alig tudott mozogni, úgy összeégette a forró lé. A kolbász meg az egér, mikor megmondta nekik, hogyan járt, kikacagták.
Felbomlott a barátság, s attól fogva mindenki külön élt. Máig is élnek, ha meg nem haltak.

Tündérmese:

A zöld szakállú király fia

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy zöld szakállú király, aki hadainak élén háborúzni ment idegen országba. Amikor útra kelt, azzal búcsúzott el feleségétől, hogy néhány hét múltával bizonyára otthon lesz megint. A háborúzás azonban egyre messzibbre elvitte hazulról, távoli idegen országokba, s nemcsak hetek, de bizony hónapok is, esztendők is teltek, míg végre befejezhette a háborút, s elindulhatott hazafelé.
Egy este, amikor csapataival letáborozott egy erdő szélén, nagyon megszomjazott ám a király, s lehasalt a patak partjára, hogy a kristálytiszta, hűvös hegyi vízből nagyot igyék. De alig kortyantott kettőt, amikor egyszerre csak elkapta valami a szakálla végit, s nagyot rántott rajta. Nagy, szőrös kezet látott maga alatt a vízben, az húzta a szakállát lefelé.
– Ereszd el a szakállamat! – kiáltotta alá mérgesen a király. – Akárki is vagy, ereszd el a szakállamat tüstént!
Azonban ahelyett, hogy elengedte volna, a szőrös, nagy kéz egyre alább húzta a király fejét a szakállánál fogva. Már az orra is a vízben volt egészen, s azt hitte, hogy odanyuvad hamar, amikor alatta a vízben megszólalt egy mély hang.
– Én a vizek királya vagyok. Ha nekem adod azt, ami a palotádban van, de nem tudsz róla, elengedem a szakálladat!
– Mi lehet ott, amiről nem tudok? – csodálkozott a király.
– Ne törődj te azzal – felelte a hang odalent –, csak ígérd meg, hogy nekem adod, bármi is legyen az, s elengedlek tüstént.
Mit tehetett a zöld szakállú király egyebet? Hogy megmentse az életét, megígérte, hogy ami a palotájában van, de ő nem tud róla, azt viheti a Vizek Királya, amikor akarja. Erre aztán a szőrös kéz elengedte a szakállát, s folytathatta útját hazafelé.
Egész úton azon tűnődött azonban, hogy mi lehet a palotájában olyasmi, amiről nem tud?
Hát, ahogy hazaér, jön elébe a felesége lefele a nagy márványlépcsőn, s kézen fogva vezet egy szép, ügyes fiúcskát.
– Isten hozta, édes uram, csakhogy hazatért már! – esett a nyakába a királyné asszony. – Mégcsak a kisfiát sem láthatta mindeddig, hiszen fél évre rá született, hogy háborúba indult! Isten hozta hát idehaza!
Tátva maradt a szája a zöld szakállú királynak, amikor a kisfiára bámult.
Ez volt hát, amiről nem tudott, s amit odaígért látatlanban a Vízikirálynak.
El is szomorodott nyomban. Hát még a felesége! Siralomra változott az öröm. Gyászba öltözött a palota, gyászolt az ország.
De aztán teltek a napok, s a Vízikirály nem jelentkezett, hogy beváltsa az adott szót.
– Talán csak tréfálkozott – mondta a királyné, reménykedve –, vagy talán megfeledkezett róla!
Úgy látszott, hogy a királyné asszonynak volt igaza. Teltek a napok, hetek, hónapok, és semmi se történt. Rendre abbahagyta a gyászolást az ország, s ahogy teltek az évek, mindenki meg is feledkezett a Vízikirályról, még maga a zöld szakállú király is. A királyfi daliás fiatal legénnyé növekedett, akiben örömét lelte mindenki. Már-már azon kezdtek gondolkodni, hogy hol keressenek számára megfelelő feleséget, amikor egyszerre csak haragos, fekete fellegek tornyosultak a palota fölé, dörgött
az ég, villámok csattogtak, megeredt a zápor, s a záporeső mélyéből megszólalt egy mély hang:
– Eljöttem azért, amivel tartozol nekem! Fiadat akarom!
Megrémült a zöld szakállú király, megrémült a királyné rettentően.
– Gyere, tárgyaljuk meg a dolgot – javasolta a zöld szakállú király –, valahogy csak megegyezhetünk. Kaphatsz aranyat, ezüstöt, amit kívánsz!
– Nekem csak az kell, amit ígértél! – dörgött alá a viharból a Vízikirály
hangja.
– Döntsön akkor párviadal! – kiáltotta kétségbeesetten a zöld szakállú
király. – Állj ki velem egy szál kardra, ha legyőzöl, ölj meg, csak a fiamat
hagyd élni!
Dördülő kacaj volt a felelet. Megremegtek a palota falai.
– Egyenlővé teszem országodat a földdel, ha ígéretedet megszeged! –
ordított alá a Vízikirály. – Elmosom palotádat, ledöntöm városaidat, vízbe ölöm népedet!
A királyfi odalépett atyja elé.
– Ne essék pusztulás az országra miattam – mondta –, megyek én magamtól, s holtomig szolgálom a Vízikirályt, ha kell.
Azzal elbúcsúzott zokogó anyjától, könnyező apjától, s bátran kilépett a palota ajtaján a dühöngő viharba. A következő pillanatban egy szélroham elkapta, s eltűnt szem elől a fekete fellegek között. Elült az orkán nyomban, kisütött a nap is, azonban a király s a királyné gyászára nem volt orvosság. Búslakodtak szegények nappal és éjszaka egyetlen gyermekük sorsán.
Ezalatt a Vízikirály forgószele vitte, vitte a királyfit hegyek, völgyek felett, egyenesen a Vízikirály palotája elé.
– Királyfi voltál – mordult rá a Vízikirály haragosan –, most disznópásztor leszel!
Azzal odatette a királyfit disznót őrizni.
A disznólegelő aljában volt egy kicsi patak, s hát, ahogy egy délután ott sétál a disznópásztor-királyfi a gyepben turkáló malacok mögött, mit lát az egyik fűzfabokron? Egy gyönyörűszép csipkeruhát. Minden csipkéje tiszta aranyból volt! Nézdegél erre, nézdegél arra, hogy ugyan bizony, kié lehetne ez a szépséges ruha, de nem lát egy lelket sem, sehol. Csupán hét aranykacsát feredni a patak vizében. Fogja hát a királyfi az aranycsipke-ruhát, összehajtogatja szépen, s a tarisznyába teszi. Aztán csak lépked erre, lépked arra, a disznók megett.
Múlik az idő, alászáll a nap is. A királyfi is készül hazafelé a disznókkal, amikor egyszerre csak nagy lárma támad ám odalent a pataknál.Hápognak az aranykacsák, verdesik szárnyukkal a vizet! Szalad a királyfi, hogy megnézze, mi a baj. Alig ér azonban a patakhoz, szárnyra kerekedik hat aranykacsa nagy ijedelemmel, s elrepülnek, Isten tudja, hová. Csak a hetedik maradt ott a vízen. Fordul erre, fordul arra, csapkod a szárnyával, de nem tud fölrepülni. Begázol hát a királyfi a patakba,
hogy megnézze, mi baja az aranykacsának. De uram bocsá’, alig ér a közelibe, egyszerre csak átbucskázik az aranykacsa a fején, és egy gyönyörűszép, csóré leányzóvá változik ott, a patak vizében.
– Add ide a ruhámat! Add ide a ruhámat! – kérleli esedezve. – Ott van
a tarisznyádban!
– Ha csókot adsz érte! – mondja a királyfi.
Mit tehetett egyebet a leány, csókot adott a királyfinak a ruháért.
Olyan édes volt ám a csókja, mint a méz. Meg is dobbant a királyfi szíve tőle.
– Akárki is vagy, szépséges hajadon – mondta a királyfi –, vagy te leszel a feleségem, vagy soha senki!
– Lennék én szívesen, disznópásztor-királyfi – felelte a leány –, csakhogy
én vagyok a Vízikirály egyetlen leánya, s édesapám bizony fejedet véteti, ha megtudja, hogy mi történt közöttünk. Hanem ide figyelj –mondta, s lehúzott ujjáról egy kicsi aranygyűrűt –, vedd ezt a gyűrűt, tedd a kisujjadra. Aztán menj apámhoz, és kérd a kezemet tőle. Haragjában bármit is kívánjon tőled, te csak vállalkozz a próbatételre. Mikor aztán magadra maradsz, fordíts egyet ezen a gyűrűn, s én méhecske formájában ott leszek nyomban az ablaknál. Csak nyisd ki az ablakot, és bármi legyen is a feladat, amit apám kíván tőled, én majd megoldom valahogy.
Azzal magára kapta az aranycsipkés ruhát, s pillanat alatt úgy eltűnt, mintha soha ott se lett volna. Ha nem lett volna a királyfi ujján a kicsi karikagyűrű, bizony azt hitte volna, hogy álmodott. Másnap reggel aztán, miután kihajtotta a disznókat a legelőre, fölment a palotába, s odaállt a Vízikirály trónusa elé.
– Na, mi a baj? – mordult rá a Vízikirály barátságtalanul.
– Nincs nekem semmi bajom – felelte a királyfi –, mindössze azért vagyok itt, hogy feleségül kérjem Felségedtől a szépséges királykisasszonyt!
– Az én lányomat? – szörnyedt el a Vízikirály. – Feleségül adjam a lányomat egy disznópásztornak?
– Ha hazaenged Felséged, király leszek én is – mondta a királyfi –, s feleségem királyné!
– Van benned bátorság, azt látom – nézett reá bosszúsan a Vízikirály–, beszélni is tudsz. Lássuk hát, mennyi benned az ész, meg az ügyesség! Három próbát kell kiállnod. Ha megállod azokat, viheted a leányomat. Ha nem, halállal sújtalak vakmerőségedért. Válassz tehát: vállalod a próbatételt, avagy visszamégy disznópásztornak életed végéig?
– Egy életem, egy halálom – felelte a királyfi –, Felséged lánya nélkül amúgy sem érne semmit az élet! Kezdjünk hát hozzá a próbatételhez!– Úgy legyen hát, ahogy akarod – bólintott a Vízikirály gonosz nevetéssel, azzal bevitte a királyfit a palota egyik szobájába, elébe tett egy káposztalevelet, és azt mondta:
– Ha nem csinálsz nekem ebből holnap reggelre egy darutollas kalapot, készülj halálodra!
Azzal otthagyta a megdöbbent királyfit, s rázárta az ajtót.
Alig maradt magára szegény feje a káposztalevéllel, fordított is egyet a gyűrűn nyomban. Kint az ablak üvegén döngicsélni kezdett egy méhecske.
– Engedj be, szerelmem, engedj be!
A királyfi kinyitotta az ablakot. Egyet bucskázott a kicsi méhecske, és átváltozott tüstént szépséges királykisasszonnyá.
– Jaj, édes szerelmem – sóhajtott a királyfi –, olyasmit kíván tőlem az apád, amit lehetetlen megtenni. Hogyan csinálhatnék én ebből a káposztalevélből darutollas kalapot?
– Ennyi az egész? – nevetett a királykisasszony. – Hol az a káposztalevél?
Kezébe vette, reá lehelt háromszor, s hát csodák csodája: olyan darutollas kalap lett belőle, hogy ritkította párját!
Csókolóztak, szerelmeskedtek a fiatalok még egy darabig, aztán a szép királykisasszony méhecskévé változott újra, és kirepült az ablakon. Másnap reggel jött a Vízikirály nagy, döngő léptekkel, nyitotta az ajtót, de bizony legyökerezett a lába a küszöbön, amikor meglátta a darutollas kalapot. Nézte, forgatta, csóválta a fejét.
– Hát, az első próbát megálltad – ismerte be végül is rosszkedvűen –,na de lássuk, hogyan állod meg a másodikat!
Azzal odalökött a királyfi elé egy másik káposztalevelet.
– Csinálj nekem ebből holnap reggelre ezüstsarkantyút – parancsolta–, mert ha nem, halálnak halálával halsz meg!
Azzal rázárta újra az ajtót. A királyfi gyorsan fordított egyet az ujján lévő gyűrűn.
– Engedj be, szerelmem, engedj be! – döngicsélt hamarosan a méhecske
odakint.
A királyfi kinyitotta az ablakot, s a méhecske átváltozott nyomban a szépséges királykisasszonnyá. Mikor meghallotta, hogy mit kívánt az apja, csak pattintott egyet az ujjával, s a káposztalevél átváltozott azon nyomban csillogó ezüstsarkantyúvá.
Dühöngött ám másnap reggel a Vízikirály, amikor meglátta az ezüstsarkantyút. Haragjában hozatott egy vödör vizet, s rákiáltott a királyfira:
– Csinálj nekem ebből holnap reggelre százholdas gyümölcsöskertet, s legyen a fákon alma is, körtve is, szilva is, mert ha nem, szörnyű halállal halsz meg!
Azzal rázárta újra az ajtót.
Megjött a méhecske, királyleánnyá változott, de mikor megtudta, hogy mi a harmadik próba, szomorúan rázta meg a fejét.
– Bizony, itt még én sem tudok segíteni – mondta –, nem marad más hátra, édes szerelmem, meg kell szökjünk! Fordíts kettőt az ujjadon lévő gyűrűn, s vadgalambbá változol. Vadgalambbá változom én is, és tovaszállunk, amilyen gyorsan csak tudunk!
Alig mondta ki a szavakat, vadgalambbá változott máris. A királyfi se volt rest, fordított kettőt a gyűrűn, s vadgalambbá változott ő is. Azzal kiröpültek a nyitott ablakon.
Szálltak, szálltak egymás mellett a királyfi országa felé. De még messzire se jutottak, mikor egyszerre csak nagy szél támadt mögöttük.
– Szélcselédét küldi utánunk apám! – ijedt meg a királykisasszony. –Gyere, húzódjunk meg egy sűrű bokorban.
Behúzódtak hát egy sűrű bokorba. Éppen idejében, mert jött a szél, suhogtatta a fákat, fújta a homokot, kereste a menekülők nyomát. Hiába keresett azonban, nem lelte meg őket, s végül is hazatért gazdájához.
– Felséges uram – jelentette a szélcseléd a Vízikirálynak –, hiába kerestem, nyomukra se leltem! Mindössze két szerelmes vadgalambot láttam egy bokorba bújva!
– Óh, te ostoba cseléd! – mérgelődött a Vízikirály. – Ők voltak azok! Vihar szolgám, eredj hát te utánok. Élve, vagy halva, de visszahozd őket!
Nyargalt hát a vihar a menekülők után. Jó messzire voltak már azok, amikor egyszerre csak villámlani kezdett mögöttük.
– Apám-uram viharszolgája nyargal ám mögöttünk – ijedt meg a királykisasszony.
– Csak úgy menekülhetünk meg, édes szerelmem, ha én szivárvánnyá változom, te pedig napsugárrá. Fordítsd meg ujjadon háromszor a gyűrűt!
Úgy is történt. A szép királykisasszony szivárványos kapuvá változott, a királyfi pedig aranyos napsugárrá. A szivárványkapu előtt megtorpant a vihar, nem mert továbbmenni. Hazatért urához. Akkorát ordított a Vízikirály, hogy megremegett a világ négy sarka is belé.
– Ostoba szolga! Hát túljárt a leányom a te eszeden is! Na, majd én
magam megyek utánok!
Azzal felkapta villámait, megtöltötte tarisznyáját záporesővel, mennydörgéssel, s eredt utánok, mint a fergeteg. Már majdnem odahaza voltak, amikor utolérte őket. A távolban látszott is már a zöld szakállú király palotája.
– Jaj, édes szerelmem, apám maga jön most – ijedt meg a királykisasszony, amikor meghallotta az első mennydörgést –, nem tudom, hogy sikerül-e, de egy valamit még megpróbálhatunk. Én patakká változom gyorsan, te pedig, szerelmem, változz rákká! Apám megismer majd, s amikor lehajol hozzád, kapaszkodj az orrába minden erőddel, s el ne ereszd, bármi történik is! Gyorsan, mielőtt késő!
A következő pillanatban kicsi patakká változott a királykisasszony, a királyfi pedig rákká.
– Aha! – mennydörgött reájok a Vízikirály –, engem nem csaptok ám be!
Azzal leugrott orkán-paripájáról, s odalépett a kicsi patakhoz.
– Változz kaviccsá, s a zsebembe teszlek! – parancsolt lányára a Vízikirály.
– Hajolj közelebb, nem hallom, mit mondasz – felelte a királykisasszony a patak vizéből.
A király közelebb hajolt hozzá.
– Változz kaviccsá! – parancsolta.
– Még mindég nem hallom, hajolj közelebb! – felelte a patak.
Lehajolt a Vízikirály még jobban. Orra majdnem a vizet érte már. Abban a pillanatban a rákká változott királyfi elkapta ollójával a Vízikirály nagy, görbe orrát, s beleakaszkodott minden erejével.
– Hé! Ereszd el az orromat! Ereszd el tüstént! – ordított a Vízikirály.
De bizony a rák nem eresztette el, hanem még jobban belecsimpaszkodott.Fájt a Vízikirály orra kegyetlenül.
– Adok neked aranyat, ezüstöt, ha elengeded az orromat! – rimánkodott.
– Nem kell nekem se aranyad, se ezüstöd – felelte a rák –, csak a leányod kezét kívánom!
– Legyen hát a tied! – mordult föl a Vízikirály. – Patakban kaptam el apád szakállát, patakban kaptad el érte az orromat. Nem tartozunk hát egymásnak semmivel!
De a rák még mindég nem eresztette el a Vízikirály orrát.
– El nem engedlek addig, míg áldásodat nem adod!
De erre már elnevette magát a Vízikirály.
– Makacs legény vagy, hallod-e? – mondta nevetve. – Emberére lelt benned a leányom! Megkapjátok hát áldásomat is, úgy legyen!
Szavát is állta a Vízikirály. Olyan lakodalmat csaptak, hogy záporeső helyett tokaji bor szakadt az égből is. A zöld szakállú király örömében egész királyságát átadta a fiának, s ő maga pedig olyan barátságba keveredett a Vízikirállyal, hogy attól kezdve együtt járták a világot széltében, hosszában. A fiatalok pedig boldogan éltek, s nagy-nagy szerelemben, amíg csak meg nem haltak.

Novellamese:

A zenélő ezüstkecske

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy király, aki nagyon szerette a zenét. Csodálatosan szép palotában élt ez a király, melynek falai alabástromból voltak, s az alabástromfalakat minden oldalon drágakövek díszítették.
Olyan gyönyörűszépek voltak ám azok a falak, hogy aki arra járt, nem győzte csodálni.
Büszke is volt a király a palotájára, csupán egyetlen szépséges lányára volt büszkébb. Őrizte is a lányát, maga mellett tartotta még országos dolgai közepette is, nehogy valami arra kószáló herceg-úrfi elrabolja a szívét. A palota hófehér alabástromfalait pedig katonáival őriztette, nehogy piszkos kézzel hozzájuk nyúljon valaki, vagy éppen bemocskolja sárral. Meg aztán őrizni kellett ám a falakat díszítő sok drágakövet is.
Egy kegyetlenül hideg téli éjszakán fiatal katonalegény állt őrségben a falak alatt. Fázott a szerencsétlen nagyon, ahogy ott taposta a havat fel s alá, keserűen gondolt arra, hogy lám, a gazdag urak tűznél melegednek, prémes takarók alatt alszanak, míg a szegény fagy meg a zimankós
hidegben. Úgy nekikeseredett a szegény katonalegény, hogy fogott egy darab szenet, s felírta a telehold világánál a fehér alabástromfalakra nagy, fekete betűkkel:
Pénzesé a világ, szegényé a semmi,
Szegény katonával nem törődik senki!
Másnap reggel, ahogy jönnek a palotás tisztek megvizsgálni az őrséget, hát biza, látják a csúnya, fekete írást az alabástromfalon!
– Híjnye, a dolgodat! – estek neki a szegény katonalegénynek. – Ki firkálta ezt a csúfságot oda?
Mit tehetett egyebet a szerencsétlen? Bevallotta, hogy bizony ő írta azt oda, nagy keserűségében. Vitték is nyomban a király elé.
– Azé a világ, akinek pénze van, mi? – mordult rá őfelsége haragosan.
– Bizony azé – felelte bátran a szegény katona, s ahogy fölemelte szemét, hogy a királyra nézzen, tekintete megakadt a szépséges királykisasszonyon, aki ott ült az apja mellett, a trónuson. Olyan szép volt, hogy még a szája is tátva maradt a szegény katonának. Úgy megbűvölte a királykisasszony
szépsége, hogy még csak nem is hallotta a király szigorú parancsát:
– Adjatok neki tíz véka ezüstpénzt, s falazzátok be a pénzzel együtt,
hadd lássuk, mire megy vele!
Vitték is szegény katonát azon nyomban s tíz véka ezüstpénzzel együtt béfalazták a királyi kertet körülvevő kőfal alatti pinceüregbe. Hadd legyen övé a világ a sok pénz segítségével! Úgy esett azonban, hogy a szépséges királykisasszonynak nagyon megtetszett ám a fiatal katonalegény. Töprengett hát erősen, hogy miképpen segíthetne rajta, de hiába, nem tudott semmi okosat kisütni. Közben egy szegény ötvösember, aki ott élt a kertet körülvevő kőfalon kívül, likat ütött éjszaka a befalazott katonához, és beszólt hozzá:
– Nyújts ki néhány ezüstpénzt, katona, és én ellátlak ennivalóval,
hogy éhen ne pusztulj!
A katona kinyújtott a likon egy maréknyi ezüstpénzt, és a szegény ötvös vizet és élelmet csempészett be az üregbe. Éppen arra járt a királykisasszony kedvenc cselédlánya, s meglátta, hogy mit csinál az ötvösmester. Szaladt is a királykisasszonyhoz nyomban a hírrel, hogy ne sírja ki a két szemét, mert lám, él még a szegény, befalazott katona. Megörvendett ám nagyon a királykisasszony. Hívatta is titokban, az éjszaka leple alatt az ötvösmestert.
– Ide figyelj, ötvösmester – mondta neki –, tudnál-e készíteni egy ezüstkecskét, elég nagyot ahhoz, hogy egy katona elférjen a hasában?
– Tudni tudnék – felelte az ötvös –, ha lenne ezüstöm hozzá…
– Mondd csak meg a befalazott katonának, hogy én küldtelek – parancsolta a királykisasszony –, s azt üzenem neki, hogy adja ki neked mind a tíz véka ezüstöt, amit a királytól kapott. Te pedig csináld meg
belőle a kecskét, kulcsra járó ajtóval az oldalán, s üzenj, amikor elkészültél vele!
Ment is az ötvösmester, még az éjszaka sötétjében, egyenest a kőfalhoz, s mondta a likon át a katonának, hogy mit üzent a királykisasszony.
Ki is adta neki a katona nyomban mind a tíz véka ezüstöt. Az ötvösmester pedig nekilátott a munkának azon nyomban, s mert ügyes kezű mesterember volt, el is készült a kecskével, pontosan, ahogy a királykisasszony rendelte volt. Még maradt is az ezüstből egy vékára való, munkabérnek. A királykisasszony megnézte az ezüstkecskét, kinyitotta az oldalán lévő kicsi ajtót, s bétett oda egy alabástromból készült zenélő dobozt.
– Most pedig vidd ezt az ezüstkecskét a szegény befalazott katonának
– parancsolta –, mondd meg neki, hogy én küldöm. Mondd meg azt is, hogy amikor egyedül érzi magát ott a falban, csak húzza föl a zenélő doboz rugóját ezzel az aranykulccsal, s olyan bűbájos zenét hall majd, hogy minden bánata elmúlik!
Vitte is az ötvös az ezüstkecskét az éjszaka sötétjében a királyi kert falához. Megtágította ügyesen a likat, s bétolta azt a szegény katonához. Átadta a királykisasszony üzenetét is, azzal szépen visszarakta a köveket a likba, hogy senki meg ne lássa a csalafintaságot. Mihelyt magára maradt a befalazott katona, fel is húzta nyomban a zenélő doboz rugóját, ahogy a királykisasszony üzente, s hát olyan csodálatosan szép zene jött ki abból, amilyenhez foghatót soha életében nem hallott. S mert hát egyebet nem tehetett szegény feje úgy sem, muzsikáltatta a dobozt naphosszat, míg csak a királylányról álmodva el nem aludt mellette. Mihelyt pedig fölébredt, elölről kezdte a muzsikálást megint.
A királynak az volt a szokása, hogy minden reggel lement sétálni a palota kertjébe. Hát, ahogy ott sétál egymagában, egyszerre csak megüti a fülét a zene. De micsoda szép zene! Életében olyat még nem hallott! Szerette a király nagyon a zenét, s keresni kezdte nyomban, hogy honnan is szűrődtek kertjébe ezek a csodálatos dallamok. Kereste itt, kereste ott, hallgatódzott minden irányba, végül is, akár hitte, akár nem, úgy tetszett, mintha egyenesen a kőfal mélyéből jött volna a gyönyörűséges muzsika.
Hívatta nyomban a kőmíveseket, s rájok parancsolt, hogy essenek neki tüstént annak a falnak, s addig bontsák, míg meglelik a csodálatos zene forrását. A szegény, befalazott katonáról már régen megfeledkezett addigra.
Bontani kezdték a kőmívesek a vastag kőfalat, bontották s hát egyszerre csak üregre leltek a falban, s az üregben semmi másra, csupán egy ezüstkecskére. Az ezüstkecske szájából pedig ömlött, ömlött a csodálatosan szép zene.
Vitték is a nehéz ezüstkecskét nyomban fel a palotába, s amíg vitték, még akkor is egyre ömlött belőle a szépséges zene. Zenélt a király trónusaelőtt is, szünet nélkül. Vizsgálták a furcsa, zenélő kecskét a király tudósai, de azok se tudták megmagyarázni, hogy mi okozza a zenét. Végül is az egyik meglátott a kecske hasán egy aprócska kulcslyukat. Nosza,próbálták nyitogatni, lakatost is hívattak, de még az se boldogult vele. Sorra rendelte be a király az összes ötvösmestereket, de egyiknél se volt arra való kulcs. Végül, legutolsónak a királykisasszony kívánságára csupán, behívták a palotába a kert alatt lakó ötvösmestert is, hadd próbálkozzon vele. Csodák csodája: alig nyúlt hozzá a zenélő kecskéhez, felpattant oldalán az ajtó, s kiugrott belőle őfelsége elé a szegény katona.
– Hát te kicsoda vagy? – bámult rá a király.
– Egy életem, egy halálom – rebegte a katona –, bizony én vagyok az az őr, akit Felséged befalaztatott, mert ráírtam a palota falára, hogy pénzesé a világ. Azóta megtanultam bizony, hogy nem a pénz a legértékesebb kincs a világon.
– Hát mi értékesebb a pénznél? – kérdezte a király.
A katona ránézett az ötvösmesterre, aki ott állt az ezüstkecske fejénél.
– Másodiknak azt mondhatom, felséges uram, hogy egy igaz jóbarát többet ér nem csak az ezüstnél, de még az aranynál is.
– Másodiknak? – csodálkozott a király. – Hát elsőnek mi jön akkor? Mi értékesebb még egy igaz jóbarátnál is?
– Az első és legnagyobb érték a világon – válaszolt a katona, és a királykisasszonyra nézett –, a szerető, hűséges asszonyi szív!
Pirosra gyúlt ám a szépséges királykisasszony arca, akár a bazsarózsa.– Adta teremtette! – nevette el magát a király. – Úgy látom, ti értitek már egymást! Hát, ha már így történt, csípje meg a kánya, legyél hát országom első katonája!
S azon nyomban lakodalmat csaptak, hét nap és hét éjjel járták a csárdást, még a palota falát is kirúgták két helyen. Cigányt se hozattak, hanem az ezüstkecske zenéjére vigadtak, míg bele nem fáradtak.
Itt a vége, fuss el véle!