Nyári Mese Mix

Fogadják szeretettel a gyerekeknek szánt “nyári olvasmányokat”, melyet Kerekes Vali mesetípus szerint állított össze.

ÁLLATMESÉK

A tréfás farkas

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl volt egy ember. Annak az embernek volt egy kocája, egy berbécse meg egy lova. De nem becsülte meg őket, enniük is alig adott. Tavaszra úgy elhitványkodott a három nyomorult pára, hogy zörgött a csontjuk, lötyögött a bőrük.

Az ember kicsapta őket a kapun, s nagy mérgesen azt mondta:

– Eredjetek, hadd egyen meg benneteket a farkas, miért nem híztatok meg télen?

Híztak volna örömest, de ha egyszer nem kaptak enni.

Egy farkas éppen ott ólálkodott a ház sarkában. A ló ment legelöl, a farkas elébe szökkent, s így szólt:

– Hadd egyelek meg, hisz a gazdád nekem szánt.

– Ha éppen akarsz, megehetsz – felelt a ló -, de nem sok örömed lesz bennem. Csupa csont és bőr vagyok. Hanem most fölmegyek a havasba, legelészem egész nyáron, s úgy meghízom, minden falást jól falsz belőlem, ha majd visszatérek.

Útjára bocsátotta a farkas a lovat. Kifordult a kapuból a disznó. A farkas a disznót is megállította:

– Hadd egyelek meg, hisz a gazdád nekem szánt.

– Mit akarsz enni rajtam? – kérdezte a disznó. – Hát nem látod, hogy csupa csont meg bőr vagyok? Hanem várj őszig, addig a havasokban jól meghízom, ősszel egyél meg, s minden falást jól falsz majd belőlem.

A farkas a kocát is útjára bocsátotta. De akkor már jött a berbécs. A farkas elébe ugrott.

– Hadd egyelek meg – mondta -, hisz a gazdád nekem szánt.

– Ugyan bizony mit akarsz enni rajtam? – felelt a berbécs. – Csonttá-bőrré soványodtam. Hanem most fölmegyek a havasba, jól meghízom, ősszel egyél meg, s minden falást jól falsz majd belőlem.

A farkas a berbécset is útjára bocsátotta. Maga pedig egész nyáron a nagy őszi lakomára készülődött. Álmában a szája szélét nyalogatta, mert hol a kövér lóról, hol a kövér berbécsről álmodott, hol meg a kocáról és a hat süldő malacáról.

Elkövetkezett az ősz. A farkas egy bokor alá húzódott, s jó étvággyal találgatta, kit vet útjába a szerencse. Elsőnek a disznó kocogott le a havasról. Csakugyan meghízott a nyáron, s a hat süldő malac sem hiányzott.

Kikelt a farkas a bokorból, s elébe toppant a kocának.

– Derék állat vagy, hogy nem szedtél rá – mondta -, most gyere, hadd egyelek meg, egész nyáron rád tartogattam a hasamat.

– Ha rá akartalak volna szedni – felelt a koca -, nem ezen az úton jöttem volna. De baj van, még egy napig várnod kell.

– Ugyan, mire? – tudakolta a farkas türelmetlenül.

– Fönt a havasban nem volt pap – magyarázta a koca -, ezért a hat kicsi süldőm nincs megkeresztelve. S ha te kereszteletlen eszed meg őket, elkárhoznak a nyomorultak, s nem jutnak be a disznómennyországba. Ezt csak nem akarhatod! Várj még egy napig, farkas koma.

Nem vette volna lelkére a farkas, hogy a hat kicsi süldő az ő falánksága miatt örök kárhozatban szenvedjen. Szólt hát a kocának, hogy vigye el a paphoz a süldőket, kereszteltesse meg őket, aztán térjen vissza, mert ő már fölöttébb éhes.

– Hajolj csak ide, farkas koma – biztatta a koca -, megsúgom, melyik malacot milyen névre kereszteljük.

Odahajolt a farkas oldalvást, a koca megragadta a fülét, rángatta a fülénél fogva jobbra-balra, a hat malac is nekiesett, úgy megtépték, örült, hogy elmenekült.

Alig szuszogta ki magát a farkas, feltűnt az úton a berbécs. Látszott, hogy nem vesztegette az idejét a havasokban, hanem szép kövérré gyarapodott. Csak ránézett, s a farkasnak mindjárt eleredt a nyála.

– Isten hozott, berbécs koma – üdvözölte a farkas -, örülök, hogy épségben vagy, s megehetlek. De meg ne csúfolj ám, mint a disznó megcsúfolt volt!

– Hogy csúfolnálak meg – tiltakozott a berbécs. – Hiszen azért legelésztem szorgalmasan egész nyáron, hogy te jóllakhass belőlem.

– Derék állat vagy – csámcsogott a farkas -, hálából gyöngéden eszlek meg.

– Én is erre akartalak kérni – felelt a berbécs -, ne tépj, ne szaggass, ne rágj. Hanem nyelj le egészben.

A farkas bólintott, hogy megteszi. A berbécs szólt a farkasnak, hogy a fejét vesse hátra, a száját nyissa ki, amekkorára csak bírja. Aztán a berbécs nekifutamodott, s úgy elütötte a farkast, hogy hetet hengeredett. Keresztülugrott rajta, s hazaszaladt.

A farkas búsan visszakucorodott a bokor tövébe. De nem sokáig pihenhetett, mert dobogást hallott. A ló ügetett arrafelé.

– Hálistennek, hogy megjöttél – üdvözölte a farkas a lovat -, de most aztán meg ne csúfolj, mint a disznó meg a berbécs. Halandó állat vagyok én is, nem lehetek meg élés nélkül.

– Ugyan bizony mért jöttem volna erre, ha meg akarnálak csúfolni? – felelt a ló.

– Hát akkor gyere ide – kecsegtette a farkas -, hadd egyelek meg. Himm-hámm-humm.

– Megehetsz majd himm-hámm-humm – mondta a ló -, csak hát a faluban menyegző van, s az én hivatásom, hogy a menyasszonyt meghordozzam. Visszajövök, s jóllakhatsz belőlem.

Gondolta a farkas, hogy ő a lovat nem ereszti szem elől. Mert utóbb még az is csúffá teszi. Azt mondta hát, hogy megnézné a menyasszonyt.

– Gyere, nézd meg – felelt a ló, s intett, hogy üljön föl a hátára.

Mikor a farkas már a hátán ült, a ló nekiiramodott, s egy szusszanásra elérte a falut. Ott a nép csakugyan esküvőre készülődött. Az emberek meglátták a lovat, ló hátán a farkast, s kiáltozni kezdtek:

– Itt a lovas farkas! Itt a lovas farkas!

Ki kézbelire, ki kapára, ki rúdra, ki fejszére kapott. A ló megállott, az emberek neki a farkasnak. Agyba-főbe verték, alig bírt az erdőbe menekülni előlük.

Az erdőben egy csonka kezű ember tuskókat ásott ki a földből. Meghallotta a pokolbeli zenebonát, s kilesett az útra. Meglátta a farkast, amint nagy lihegve feléje tartott. Ijedtében behúzódott egy fatörzs mögé.

A háromszor megcsúfolt farkas ugyanannak a fának a törzse mögé bújt, de a másik felén. Egy darabig a sebeit nyalogatta, aztán keservesen fölsóhajtott:

– Úgy kell nekem, amiért ilyen buta voltam! Bizony megérdemelném, hogy valaki fejbe vágjon.

Ha csak ez hiányzik neked, gondolta a csonka kezű ember. Azzal isteneset sújtott a farkas fejére.

– Kutya világ ez a mostani – mondta a farkas -, lám, még tréfálkozni sem lehet.

A nyúl és a sün

Kint állt a kapujában, karját összefonta, kikukkantott a reggeli fuvalomba, és egy nótácskát brummogott maga elé. Dünnyögte, zümmögte jól is, rosszul is, hol hegyesen, hol meg reszelősen, egyszóval olyasformán, ahogyan egy ilyen szép őszi vasárnap reggelen egy sündisznó nótázgat.

Hát ahogy félhangon dudorászik, egyszerre csak gondol egyet, s úgy megörül neki, hogy rá is füttyent. Mit támogassa ő itt tétlenül a kapufélfát, amíg odabent az asszony a családot mosdatja meg öltözteti? Inkább jár egyet a ház körül, megnézi, hogy áll a répa. Mert a lakása körül bőven termett a répa, és tudni való, hogy a sündisznó igen kedveli ezt az ételt; így hát nem csoda, hogy a mi barátunk is erősen a szívén viselte a termés sorsát.

Úgy is tett, ahogy elgondolta: becsukta szépen a kiskaput, és nekivágott a mezőnek. Nem jutott messzire, csak a mező szélén a kökénybokorig, s ott éppen le akart térni a répatábla felé, amikor szembetalálkozott a nyúllal. Az is hasonló járatban volt: a káposztaföldjét akarta megszemlélni.

Mikor a sün észrevette a nyulat, szerencsés jó reggelt kívánt neki. Hanem a nyúl a maga módján szerfölött előkelő úr volt, amellett dölyfös is, kényes is; eszébe sem jutott, hogy fogadja a sün köszönését, hanem csak úgy foghegyről, kevély gúnnyal odavetette neki:

– Hát te mit lótsz-futsz már ilyen korán reggel a réten?

– Sétálok – felelte tisztességgel a sün.

– Sétálsz? – kacagott a nyúl. – Ha nem csalódom, jobbra is használhatnád a lábadat, mint sétifikálásra!

Ez a pökhendiség mérhetetlenül bosszantotta a sünt. Mindent békén e! tudott viselni, csak azt az egyet nem, ha a lábát emlegették. Hát nem épp elég baj neki, hogy görbe lábúnak született, még csúfolják is érte!

– Te talán azt hiszed, hogy többre mégy a lábaddal, mint én? – vágott vissza kelletlenül.

– Azt hát! – felelte hetykén a nyúl.

– Tudod, mit? Tegyünk próbát! – ajánlotta a sün. – Fogadjunk, hogy elhagylak, ha versenyt futunk!

– Tiszta nevetség! Ezzel a karikalábaddal? – kevélykedett a nyúl. – De ha olyan nagy kedved van rá, nem bánom, legyen meg. Mi a tét?

– Egy arany meg egy üveg pálinka – mondta a sün gazda.

A nyúl fölényesen kidüllesztette a mellét, még a bajusza is remegett a nagy önteltségtől, mikor kezet nyújtott a sünnek:

– Itt a kezem, nem disznóláb! Állom a fogadást. Rajta, kezdjük!

– No, annyira azért nem sürgős felelte a sün. – Én még ma nem ettem egy falatot sem, éhes vagyok, előbb hazamegyek, és jól megreggelizem. Ki hallott olyat, korgó gyomorral versenyt futni? Hanem ha neked is úgy tetszik, fél óra múlva itt találkozunk.

Azzal elváltak, mert a nyúl nem emelt kifogást a dolog ellen.

A sün, ahogy szép kényelmesen hazafelé cammogott, így tűnődött magában:

“Ez a nyúl nagyon megbízik abban a pipaszárlábában, de én bizony kifogok rajta! Akármilyen előkelő úr a koma, mégiscsak ostoba fickó; megtanítjuk tisztességre!”

Beballagott a házába, odaszólt a feleségének:

– Cihelődj, asszony, jössz velem a mezőre.

– Minek? – kérdezte az asszony.

– Fogadtam a nyúllal egy aranyba meg egy üveg pálinkába. Versenyt futunk.

Sünné összecsapta a kezét megrökönyödésében.

– Uram teremtőm, megháborodtál? Hát hogy futhatnál te versenyt a nyúllal.

– Csiba te! – mordult rá az ura. – Ez az én dolgom. Ne ártsd magad a férfiak ügyébe. Egy-kettő, szedelőzködj, és menjünk!

Mit tehetett mást az asszony? Akár tetszett neki, akár nem, baktatott zsörtölődve az ura után. Ahogy így cammognak, sün gazda hátraszól, azt mondja:

Jól figyelj rá, mit beszélek. Látod ott azt a hosszú szántást?

– Látom hát!

– Azon lesz a verseny. A nyúl szalad majd az egyik barázdában, én meg a másikban. Onnét fentről kezdjük. Neked nincs egyéb dolgod, mint hogy beállsz ide a barázda végébe, és amikor a nyúl amonnét túlról ideér, szembekiabálod vele, hogy: “Én már itt vagyok!”

Az asszony bólintott, és máris a szántóhoz értek. A sün megmutatta az asszonynak a helyét, ő maga meg szép nyugodtan felsétált a tábla túlsó végére. A nyúl már türelmetlenül várta.

– Kezdhetjük?

Mindegyik elfoglalta a maga barázdáját.

– Kezdhetjük.

A nyúl hármat számolt.

– Egy! Kettő! Há-rom!

És nekiiramodott, akár a szél.

A sün éppen csak úgy tessék-lássék vele szaladt egy-két lépést, aztán lekuporodott a barázdájában, és meg sem moccant többet.

A nyúl vad vágtában közeledett a szántóföld túlsó végéhez. Hanem a szomszéd barázdában egyszeriben fölágaskodik sünné asszony, és harsányan odakiabálja neki:

– Én már itt vagyok!

Nyúl úr elképedt, szinte gyökeret vert a lába. Egy pillanatra sem hitte, hogy nem sün gazdát látja maga előtt; tudvalevő ugyanis, hogy sünéknél az asszony szakasztott olyan, mint a férfi.

“Ez nem tiszta dolog” – gondolta a hosszú lábú koma, és nagyot rikkantott:

– Még egyszer! Vissza!

Azzal megint nekiiramodott, hátracsapta a fülét, nyargalt, mint a szél; sünné meg ottmaradt nyugton a helyén.

Futott a nyúl, porzott a föld a nyomában; egykettőre fölért a szántás felső végére. Hát uramfia, nem ott várja már a sün, még csak nem is szuszog a loholástól! A nyúl magánkívül volt mérgében.

– Még egyszer! – kiáltotta. – Vissza!

– Felőlem ahányszor csak akarod – dünnyögte a sün kényelmesen.

A nyúl még hetvenháromszor nyargalt ide-oda, de a sün állta a versenyt. Mert valahányszor a nyúl a cél közelébe ért, akár fönt, akár lent, vagy a sün, vagy a felesége odaszólt neki, hogy:

– Én már itt vagyok!

Hetvennegyedszer nyúl koma már nem bírta végig, a szántóföld közepén összerogyott. A sün pedig fogta a nyereséget, az aranyat meg az üveg pálinkát, kiszólította a feleségét a barázdából, békességgel hazakocogtak, ittak egy-egy kupicával a jóféle kisüstiből – s attól fogva mind a mai napig egyetlen nyúlfi sem mert többé élcelődni a sünnemzetség kurta karikalábán.

A medve és a huszár

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, barna medve. Ez a medve olyan

kíváncsi volt ám, hogy nem akart tanulni sem apjától, sem anyjától, hanem saját

szemével kívánt látni mindent.

Egy szép napon híre jött, hogy lent a völgyben él egy félelmetes állat, aki két

lábon jár, szőr helyett ruházatot visel, és minden más állatnál erősebb és

hatalmasabb.

– Nocsak – mondta a kíváncsi medve fönt a hegyen –, ejszen, lemegyek a

völgybe, s megnézem ezt a különös állatot.

Hiába próbálta lebeszélni apja, anyja, hiába óvták a testvérei, nem mentek

semmire vele.

– Én vagyok a legerősebb állat a világon – mondta a medve –, megyek, s

megbirkózom ezzel az idegen állattal.

Azzal elindult lefele a hegyről.

Ahogy ment, mendegélt, találkozott a rigóval.

– Le ne menj a völgybe – figyelmeztette a rigó –, maradj fent a hegyen, s nem

esik bántódásod!

De a kíváncsi medve nem is ügyelt a rigó szavára.

Egy idő múlva összetalálkozott a gerlicével.

– Jaj, barna medve, térj vissza, térj vissza! – búgta a gerlice. – Bajba kerülsz

odalent!

De a kíváncsi medve csak folytatta az útját lefelé.

Mikor leért a völgybe, összetalálkozott a rókával.

– Róka koma – fordult hozzá a medve –, mutasd meg nekem az utat, mely

ahhoz az állathoz vezet, amelyik két lábon jár, és szőr helyett ruházatot visel!

– Nagyon szívesen – vigyorgott rá ravaszul a róka –, nagyon szívesen. Azzal

levezette a medvét egy széles, kitaposott útra.

– Itt most meghúzódunk egy bokorban – mondta a róka –, s megvárjuk, míg

erre jön az, akiről beszélsz.

Elbújtak hát egy bokorban, s vártak. Kis idő múlva egy iskolából hazatérő

gyerek jelent meg az úton.

– Ez az az állat, amelyikről azt mondják, hogy a legerősebb a világon? –

kérdezte a kíváncsi medve.

– Nem – felelte a róka –, ez még nem az.

Nemsokára egy vénember jött az úton, botra támaszkodva.

– Ez az? – kérdezte izgatottan a medve.

– Nem – rázta a róka a fejét –, ez csak volt egyszer, de már nem az.

Vártak hát tovább.

Kis idő múlva arra jött egy huszár. Olyan cifra ruházatot viselt, hogy a

kíváncsi medve majdnem kiesett a bokorból kíváncsiságában.

– Ez az, akit keresel – suttogta mellette a róka –, ez a legveszedelmesebb állat

világon!

Erre aztán kilépett a kíváncsi medve a bokorból, s ment egyenesen a huszár

felé, morogva, dohogva, hogy megnézze közelről a furcsa állatot. De a róka bizony

már nem várta meg a többit, hanem nyakába kapta a lábát, s iramodott föl az

erdőnek, hogy minél messzibbre kerüljön a huszártól. Hát, ahogy ott szalad,

egyszerre csak hall nagy szuszogást a háta megett. Néz vissza ijedten, s hát kit lát

rohanni, mint akinek a szemét vették? Bizony a kíváncsi barna medvét.

– Mi a baj, medve koma? – kérdezte futás közben a róka. – Hát nem te vagy a

legbátrabb állat a világon?

– Szégyen a futás, de hasznos – lihegte a medve –, ez a kétlábú állat bizony

rettenetes ám! Még meg se nézhettem jól magamnak, s hát csak kihúzta az egyik

bordáját, s úgy megcsapott valami puffanó gombóccal, hogy kilukadt a bőröm

nyomban tőle, s még a csontom is belefájdult! Aztán előhúzta a lábcsontját, s

összevagdosott vele úgy, hogy cafatokra szakadozott a bundám! Bizony, igaz, amit

mondanak, hogy ez a földkerekség legveszedelmesebb állatja! Minek nevezik ezt a

szörnyűséget?

– Ezt bizony huszárnak – nevetett a róka a pórul járt medvén. – Ez még az

emberek között is a legveszedelmesebb! Megtanultad, ugye?

Nem is felelt a medve a csúfolódásra, csak szaladt vissza a hegyre, ahogy a

lábai vitték, s ameddig csak élt, nem is jött le onnan soha többet!

TÜNDÉRMESÉK

A háromágú tölgyfa tündére

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, de még az Óperenciás-tengeren is túl, lakott a zöld királynak egy fia. Egyedül volt a kastélyban, hát unatkozott. Vette fegyverét, kiment vadászni. Mihelyt kiért az erdőbe, talált egy nyulat. Célba vette, hogy lelője. A nyúl rimánkodni kezdett:

– Bocsáss meg, királyfi, jó tettedért jót várj hadd meg az életemet.

Meghagyta a nyúl életét, nem bántotta. A nyúl elszaladt. Talált aztán egy rókára. A rókát is célba vette, és a róka is azt mondta:

– Ne lőj le, királyfi, hadd meg az életemet, jó tettedért jót várhatsz.

Azt is elbocsátotta, s ment tovább az erdőbe. Talált aztán az erdőben egy kis őzet. Azt is célba vette, hogy lelője, az is visszaszólt neki:

– Királyfi, bocsánatot kérek tőled, hadd meg az életemet, mert jót mondok neked, majd még megköszönöd.

Elbocsátotta azt is. Azt mondja neki az őz:

– Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Menj be az erdő közepéig. Találsz ott egy háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy ágat. Majd abból az ágból kijön egy tündérkislány. Az lesz a feleséged. De vigy magaddal egy kicsi vizet, netalán szükség lehet rá.

El is ment a királyfi, meg is találta a tölgyfát, le is vágta róla az ágat, ki is jött abból egy szép tündérlány. Rögtön rikoltott a királyfinak:

– Jaj, vizet, mert megfulladok.

Forgott a királyfi ott körül kereken, hogy a vizet elővegye, de a flaskó feldűlt, és a víz kifolyt. A szép tündérlány meghalt. Nem volt mit tenni, felvette az ölébe, elvitte haza, eltemette.

Telt-múlt az idő, megint elment vadászni. Megtalálta a rókát.

– No, kegyes királyfi, bocsánatot kérek, jó tettedért jót mondok. Menj el megint az erdőbe, oda, ahol a tölgyfáról egy ágat már levágtál volt. Vágj le még egy ágat, mert abból is egy szép tündérlány jő ki. De vizet vigy neki, mert szükség lehet reá.

Járt a királyfi erre, arra, hogy vizet kapjon ott az erdőben, de nem talált. Volt nála egy kulacs bor. Gondolta, hogy hát az is jó. De megint úgy járt, mint a múltkor. Levágta az ágat, kijött abból is egy szép tündérlány, ő bort adott neki, de a lány mégis meghalt, mert a bor igen erős ital volt neki. Nagy búban volt a királyfi, hogy abból is kifogyott. Felvette azt a lányt is, hazavitte nagy szomorúan, hogy milyen szerencsétlen ember is ő. Az isten megadta neki a szerencsét, s ő nem tudta felhasználni. Eltemette azt a lányt is, szép rendesen.

Búsult, búsult egy darabig, de aztán megint elment az erdőbe vadászni. Találkozott akkor a nyúllal.

– No, kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hadd mutassam meg, hol van az élő víz.

Elmentek ketten, megtalálták a forrást.

– Vigyél vizet innen magaddal. Menjünk most tovább.

Megtalálták a tölgyfát, amelyről a királyfi már két ágat levágott; a harmadik ág még rajta volt.

– No, most vágd le ezt a szép tölgyágat.

Levágta, s abból is egy szép tündérlány jött ki. Kiált is rögtön a lány, azt mondja:

– Vizet, vizet, mert megfúlok!

A kis nyúl kapja a kancsót, odanyújtja a kislánynak. Az jót ivott belőle, és megmaradott, nem halt meg. Akkor a kislány letérdelt a királyfi előtt, bocsánatot kért tőle, hogy kiszabadította a tölgyfából. Elmondta neki a sorsát:

– No, tisztelt királyfi, engemet az isten néked rendelt ezen a világon. Köszönöm jótettedet. Hárman voltunk testvérek, de meg voltunk mindnyájan átkozva, hogy ne tudjunk megszaba­dulni ennek a tölgyfának a gyökerétől, valameddig egy ember le nem vágja. Ezentúl már együtt leszünk mi ketten ezen a világon.

Megölelték, megcsókolták egymást. A kis nyúl ott ugrált előttük, örvendezve, hogy megszabadították az ő kedves asszonyát.

No, útra keltek mind a hárman. Mentek, de útközben, mielőtt haza érkeztek volna, a városon kívül volt egy szép kút. Oda leültek, megbeszélték most már a maguk sorsát. Azt mondja a tündérlány a királyfinak:

– Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, de én ebben a tündérruhában nem vagyok bátor bemenni a te kastélyodba. Hagyjál itt engemet a kis nyúllal. Menjél előbb csak te haza, hozzál nekem új ruhát.

Ott is maradt. A királyfi elment, hogy hozzon neki ruhát. De örömében sok időt töltött otthon, vadonatúj ruhát csináltatott a tündérlánynak. Várták ők, várták a királyfit, de csak nem érkezett vissza.

Jártak a kútra sokan vízért. A tündérleány azért, hogy ne lássák ott a kútnál tündérruhában, felmászott arra a nagy fűzfára, amely árnyékot tartott a kútnál. A kis nyúl meg elment eleséget keresni.

Kiment a kútra egy boszorkányné is, vizet meríteni. Betekint a kútba, lát egy fényes fehérségű szép tündért. A tündér már fenn volt a fűzfán, de képe meglátszott a vízben. Tekintett a boszorkány erre, arra, de élő személyt csak nem látott. Végül is azt gondolta, hogy az a kép a kútban az ő képe. De végül mégis meglátta a tündérlányt fenn a fán. Levette a fáról, megkérdezte, hogy mi okból hágott oda. A tündérlány elmondta, hogy mi minden történt véle, s hogy őt egy királyfi szabadította meg. Mindent, mindent elmondott annak a boszorkányné­nak. Azt is, hogy épp most várja ő a királyfit, hogy más gúnyát hozzon neki.

Akkor a boszorkányné megfogta, és bedobta a kútba a tündérlányt. Volt neki is egy lánya: elment gyorsan haza, kivezette a maga lányát a kúthoz, és felhágatta azt a fűzfára.

Odaérkezett a királyfi a gúnyával. Szólítgatta a tündérlányt, keresi, hogy hol lehet az ő menyasszonya. A tündérruhát már felvette a boszorkányné lánya, de ő maga, hiába, mégis fekete volt.

Meglátja végre a kis nyulat a királyfi, kérdi attól is, hogy hol van a lány:

– Én itthagytam – mondja a kis nyúl – a kút mellett. Elmentem valami eleséget keresni, közben felmászott a fűzfára.

No, már nézik körül kereken, hát hol van az a lány a fán. Mondja a királyfi neki:

– Szállj le onnan, öltözzél fel!

Mikor leszállt a fáról, látja az ábrázatát, hogy csúnya, fekete. Pedig milyen szép volt! Mi történt vele?

– Ó, lelkem, kedvesem – mondja a boszorkányné lánya -, a nap sugara reám tűzött, megfogta az egész ábrázatomat.

Felöltöztette így is a királyfi, azt gondolta, hogy ő a tündérlány. Elvitte haza. De abból a tündérlányból, az igaziból, akit a boszorkányné bevetett a kútba, lett egy szép aranyhal. De hagyjuk most még azt az aranyhalat a kútban.

A cigánylány élt, élt a királyfival, felesége volt neki. Elment egyszer a boszorkányné a lányához. Mondja neki:

– Vajon nem történik-e valami még abból, amit azzal a tündérlánnyal csináltunk? Mert én kijártam a kúthoz, és egy szép aranyhalat láttam a vízben. Hátha abból a lányból lett az a hal? Azt tanácsolom én neked, fiam – mondja a lánynak -, tedd magad beteggé. Mondjad a királyfinak, addig nem fogsz meggyógyulni, amíg azt az aranyhalat, amely abban a kútban van, ő ki nem fogatja.

A királyfi azt is megcselekedte a kedveséért. Kifogatta az aranyhalat, megfőzték; a boszor­kányné lánya evett belőle, és íme, meggyógyult. De mikor a szakácsné tisztította a halat, egy pikkelyecske, egy halpénzecske leesett a földre. Ahogy a földben az kifakadott, lett egy szép aranyalmafa. Az a fa minden éjszaka megvirágzott, délig megért az alma rajta, de éjszaka mindig elvitték a gyümölcsét.

Gondolkodóba esett a király, vajon mi lehet az oka, hogy ők annak a fának a gyümölcsét nem tudják használni. Nem tudta, hogy annak a gyümölcsét a tündérek hordják el. No, de a boszorkányné megint elment a lányához. Mondja a lányának:

– Mi dolog ez? Valahogy még kiderül, hogy nem te vagy a tündérlány. Ki kéne vágatni azt a fát!

Mondta is hát a királyné a királynak:

– Semmi hasznát nem vesszük annak a fának! Vágasd le onnét, hogy többet ne is lássuk!

Volt a szomszédban egy szegény ember. Azt hívatta el a király, hogy vágja ki a fát. Ki is vágta az rendesen, de mikor a szegény ember hasigálta, aprítgatta a fát, egy kis darab kiesett belőle. A szegény ember pedig látva, hogy aranyfa ez, azt a kis darabot betette a zsebébe azzal, hogy hazaviszi kincsnek. A király nem tudta, hogy a szegény ember valamit elvisz onnan, megfizette a fáradsága díját. A szegény ember hazament. Letette azt a kis darabka fát, melyet a zsebében vitt, a tűz mellé a kis szegletbe. Az ott megmaradt, de a fa többi részét a királyné elégette.

A szegény ember házában pedig, amikor este lett, olyan világosság támadt, hogy gyertya nélkül is láttak. Mondja a feleségének a szegény ember:

– Bizonyára ez a kis fadarabocska világít.

Úgy is volt.

Másnap elment a szegény ember munkába feleségestül, lányostul. Jó reggel elmentek, a házat ki se seperték, s az ágyat se rendezték el. Estére, mikor hazaértek, hát az ő házuk ki van seperve, az ágy felékesítve, minden rendesen. Gondolták magukban, ki járhat az ő házukban, aki úgy dolgozik, mikor ők mindent szerteszét hagytak.

Másnap reggel újra készültek, hogy menjenek a királyhoz, munkába. De most otthon hagyták a lányt elrejtve, hogy lesse meg, ki jár az ő házukba. Megint úgy hagyták szerteszét minden portékájukat. A lány az ablak alatt állott, titkon, hogy senki meg ne lássa. Hát abból a kis fadarabból kijő egyszer csak egy tündérlány, kezd sepregetni a házban. A szegény ember lánya csak nézte egy ideig, hogy mit dolgozik az a lány, aki abból a fácskából jött ki. Aztán hirtelen beszaladt a házba, a fácskát megragadja. A tündérlány már nem bírt visszamenni a fába.

No, megkapták a tündérlányt. Annak nem volt mit csinálnia, ott maradt velük. Attól fogva a két lány együtt ment el a király udvarába, munkába. Egyszer a király mesét akart hallani. Mondott ez is mesét, a másik is egy mesét. Rákerült a sor a tündérlányra. Mondja a király:

– No, mondjál már te is egyet, te vagy itt a legszebb. Lássuk, mit láttál, mit próbáltál életedben.

A tündérlány erre elkezdte mondani. Éppen az ő kedveséről kezdett mesélni:

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Kiment az egyszer vadászatra, találkozott egy kis nyúllal… – És végig mondta az egészet addig, hogy: “Én vagyok az a tündérlány, akit a királyfi a tölgyfából kivett!”

Megölelte erre a lányt a királyfi, elzavarta a boszorkány lányát, s elvette feleségül a tündérlányt. Máig is élnek, ha meg nem haltak.

A banya

Hol volt, hol nem volt, még a világon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember s annak három fia. Nagylegény volt mind a három, szerettek volna megházasodni. Mondják az apjuknak, hogy mit akarnak.

– Jól van – mondja a szegény ember -, hanem elég, ha egyszerre egy fiam megházasodik. Menjetek el, s amelyik legszebb virágot hoz közületek, az házasodjék meg.

A két nagyobbik legény a faluból ki se ment. Mind a kettőnek volt kedvese, hoztak azoktól szép virágbokrétákat. Hanem a legkisebbiknek nem volt senkije, semmije, az elment a faluból, s ment nagy búsan hegyeken-völgyeken át. Egyszerre csak egy rengeteg erdőbe ér, a rengeteg erdő közepében meglát egy régi palotát, a palota körül egy virágoskertet.

– Hej, istenem, istenem – sóhajtott a legény -, bezzeg ebből a kertből vihetnék szép virágokat!

Amint így sóhajtozik magában, kijön a kertből egy csúnya vén banya, s kérdi:

– Mért búsulsz, te szegény legény?

Mondja a legény, hogy mi kellene.

– No, ha csak virág kell, gyere velem, adok én neked.

Bevitte a kertbe, szedett szebbnél szebb virágokat, s azt mondta, ha valami még kell, csak jöjjön ide, majd segít ő rajta.

Hazamegy a legény a szép nagy bokrétával, de az olyan szép volt, amilyent még emberi szem nem látott. Ahogy messziről meglátta a szegény ember, mindjárt mondta az idősebb fiainak:

– Na, fiaim, az öcsétek házasodik, mert annak van a legszebb bokrétája.

De az idősebb legények addig beszéltek, hogy így meg úgy, tegyen még egy próbát, hogy a szegény ember azt mondta:

– Jól van, nem bánom, még egyszer próbáljatok. Aki a legszebb kendőt hozza, az házasodik meg.

Elmennek a legények, az idősebbek a faluba a kedvesükhöz, a legkisebbik az erdőbe a vén banyához. Nekidőlt a kerítésnek, s hát jő a vén banya.

– No, fiam, mi kellene?

Mondja a legény, hogy mi. Csak befordult a vén banya a palotába, s hozott a legénynek olyan szép aranyrojtos keszkenőt, hogy a szeme is káprázott a ragyogásától.

Kaptak a bátyjai is keszkenőt, de legszebb az öccsüké volt. Olyan szép volt, ragyogó volt, hogy olyat emberi szem még nem látott. Csudájára gyűlt az egész falu. Azt hitte minden lélek, hogy a királytól hozta azt a keszkenőt.

Mérgelődtek az idősebb legények. No, most az öccsük megházasodik, s ők szégyenszemre legények maradnak. Addig beszélnek az apjuknak, hogy az még ad egy próbát. Azt mondja a szegény ember:

– Hát jól van, menjetek, s hozzátok el a kedveseteket. Aki a legszebb leányt hozza, az házasodik meg.

Hiszen könnyű volt a két idősebb legénynek, mind a kettőnek volt kedvese a faluban, de hová menjen, merre facsarodjék a legkisebb legény?! Ugyan kit hozzon ide? Talán bizony a vén banyát, aki neki virágot s keszkenőt adott?

Elindult a legény nagy búsan, bemegy az erdőbe, megáll a palota előtt, rákönyököl a kerítésre, szomorú volt az arca, mint a háromnapos esős idő. Kijön a vén banya, s kérdi:

– Hát neked, fiam, mi bajod van megint?

– Hej, ne is kérdje, öreganyám, mi az én bajom. Azt mondta az apám, hármunk közül az házasodhatik meg, aki a legszebb leányt viszi haza.

– Azért egyet se búsulj, fiam, gyere velem a palotába.

Bemennek a palotába, s hát ott nincs senki lélek a vén banyán kívül.

Ś- No, fiam – mondja a vén banya -, itt van egy kályha, csinálj tüzet. Ahány láng kicsap a kályhából, annyi boszorkány ugrik ki belőle. De te meg ne ijedj, csak állj meg bátran a kályha előtt. A legutolsónak s legcsúnyábbnak egy csomó kulcs van a szájában. Te csak bátran kapd ki a kulcsot a szájából, mert különben a boszorkányok összeszaggatnak. A többit reád bízom.

Azzal a vén banya elment, a legény begyújt a kályhába, csak úgy ropogott-pattogott a tűz, s hát egyszerre csak kicsap egy láng a kályhából, s a lánggal egyszerre kiugrik egy boszorkány. Úgy megijedt a szegény legény, hogy a hideg is majd kirázta. Kicsap a második láng, azzal a második boszorkány. S ugrottak ki egymás után a boszorkányok, hogy szerük-számuk nem volt. Megtelt a szoba boszorkányokkal, csak úgy nyüzsögtek. Hát egyszerre csak kiugrik a legutolsó is, amelyiknek egy csomó kulcs volt a szájában. Nekibátorodik a legény, odakap, kirántja a kulcsot a boszorkány szájából, s ím – halljatok csudát! -, abban a szempillantásban a vén banyából egy szépséges szép leány lett.

Nézi, nézi a legény, szeme-szája tátva maradt a nagy csudálkozástól. A sok boszorkány mind eltűnik a szobából, s jönnek helyettük szép belsőleányok, inasok s mindenféle udvarbéli emberek. Mondja a szép leány:

– Ugye, csodálkozol, te legény? Hát tudd meg, hogy én voltam az a vén banya, aki neked a virágot s a keszkenőt adta. A jó sorsom vezérelt ide, mert én elátkozott királykisasszony voltam, s az is maradok, ha te ide nem jössz. Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Azzal mindjárt felpakoltak, s mentek a szegény ember házához, hogy megtartsák a lakodalmat.

De még csak most jött a falu csudalátni, hogy a szegény legény királykisasszonyt hozott a házhoz. Ott mindjárt lakodalmat csaptak, hét országra szólót. Nagy kedve kerekedett a szegény embernek, s azt mondta:

– Isten neki, nem bánom, hadd házasodjék meg a két idősebb fiam is.

Na, megházasodtak azok is, kaptak az öccsüktől házat, földet s mindent. Akkor aztán a kisebb legény fölkerekedett a feleségével, visszamentek a palotába, s még ma is élnek ott, ha meg nem haltak.

Az aranyhajú ikrek

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egy szegény öreg emberpár. Nem volt ezeknek a világon senkijök-semmijök. Mindig azon sóhajtoztak, bárcsak a jó Isten gyermeket adott volna nekik, hogy öreg napjaikban ne kellene koldulni. Addig sóhajtoztak, addig imádkoztak, hogy az Úristen meghallgatta őket, s egy reggel, mikor fölébredtek, egy aranyhajú fiú s egy aranyhajú leányka gügyögött az ágyukban.
Hej, voltak nagy örömben a szegény emberek! Kiállottak a kapu elejébe, jelentették minden¬kinek nagy örömmel, hogy milyen csoda történt náluk az éjen. Azután az öregember elindult a faluban, sorbajárt minden házat, hogy vállalnák el a komaságot, de nem vállalta el senki. Mindenünnen kiszidták szegényt, hogy bizonyosan az ördög hozta azokat a gyerekeket, ők ugyan keresztvíz alá nem tartják.

Búsult a szegény öregember, s nagy bújában elindult világgá, hátha talál idegen népek között komát. Még a szomszéd faluig sem ért, találkozott egy kereskedővel. Megszólítja ez:
– Miért szomorkodik, öregapó?
– Hogyne szomorkodnám, nagy jó uram – felelt a szegény ember -, mikor az Isten öreg¬ségünkben megáldott két aranyhajú gyermekkel, s az egész faluban nem találok egy embert, ki keresztvíz alá tartsa.
– Azért egyet se búsuljon – mondá a kereskedő -, majd elmegyek én a feleségemmel a jövő vasárnap, s keresztvíz alá tartjuk a gyermekeket.
Megköszönte a szegény ember a szíves indulatot, aztán megmagyarázta a kereskedőnek, hogy hol lakik ő a faluban, hogy az ő házának kidőlt-bedőlt a fala, az előtt van egy öreg eperfa, s az eperfa alatt mindig fekszik egy tarka kutya, melynek Cerberus a neve.
Azzal elváltak egymástól. Az öregember ment haza nagy örömmel, s jelentette a feleségének:
– No, feleség, ne búsulj, lesz koma!

Vasárnap csakugyan el is jött a kereskedő a feleségével, s szemük-szájuk tátva maradt a nagy álmélkodástól, mikor meglátták a két csudaszép gyermeket. Nekik nem volt gyermekük, s nemcsak hogy keresztvíz alá tartották a két aranyhajú gyermeket, de még örökbe is fogadták.
Mikor aztán nagyra nevekedtek, a kereskedő, akinek két boltja volt, az egyiket a fiúnak adta, a másikat a leánynak, de azzal a rendeléssel, hogy a jövedelmet elkölthetik utolsó krajcárig, hanem a tőkéhez hozzá ne nyúljanak.

Hiszen jó dolguk volt a gyermekeknek. Mind az ő boltjukba jártak a népek, csak azért is, hogy láthassák gyönyörű szép aranyhajukat. Hanem egyszer kiütött a háború, s a fiú s a leány is összedughatták a kezüket, nem volt, aki vásároljon. Reggel beültek a boltba, ott ültek estélig, ásítoztak, s fogyni kezdett hirtelen, ami lassan összekerült.
Egyszer összeültek a testvérek, megszámlálták, hogy mennyi nyereségük van még, hát volt még hatszáz pengő forintja a fiúnak, a leánynak is. Azt mondja a fiú:
– Hallod-e, húgom, úgysincs semmi dolgunk, játsszunk kockát! Aki a másiktól elnyeri a pénzt, adja vissza, s aztán folytassuk tovább!

Elkezdenek játszani, s a fiú mindjárt el is veszíti a pénzét utolsó krajcárig. A leány nem várt kérést, egyszeriben visszaadta a pénzt, s játszottak tovább. Hanem most már a leány veszítette el a pénzét. Mondja a bátyjának:
– Bátyám, add vissza a pénzemet, mert különben nem játszhatok veled!
– No bizony – kacagott a fiú -, nem vagyok bolond, hogy az időmet hiába töltsem.
Eleget mondta a leány, hogy így meg úgy kezdettek játszani, hogy az nem becsület. De beszélhetett, sírhatott, a fiú nem adta vissza a pénzt.

– Jól van – mondá a leány -, azért mégis tovább játszunk.
S elévette a tőkét. S nemcsak a pénzét nyerte vissza, de minden pénzét elnyerte a bátyjának. Bezzeg most az kérte a húgát, de milyen szépen.
– Édes húgom, add vissza a pénzemet!
– Nem adom, bátyám – mondá a leány -, nem érdemled meg, mert te sem adtad vissza az enyimet.
Megharagudott a fiú szörnyen, s elkezdett átkozódni, hogy se ég, se föld az ő húgát be ne vegye. S halljatok csodát, egyszerre csak kettényílott a föld, a leányt elnyelte a mélység, hogy többet emberi szem nem látta.

Másnap a kereskedő eljött, hogy meglátogassa a fiatalokat, s kérdi a fiút, hogy hol van a húga. Azt hazudta, kiment a piacra. De a leány estére sem került elé, s meg kellett, hogy vallja, hogy mi történt.
Rettentő haragra gerjedt a kereskedő, s mondá szörnyű indulattal:
– Ó, te gonosz lélek, te, hogy tudád megátkozni az édes testvéredet?! Hát téged se vegyen bé se ég, se föld. S addig ne legyen nyugodalmad, amíg testvéredet meg nem találod, s vissza nem hozod!
S ím, halljátok, mily csuda történt: kétfelé nyílt a föld, s a fiút is elnyelte a mélység. Lekerült az alsóvilágra, egy rettentő nagy pusztaságra, ahol nem látott egyebet, akármerre nézett, csak szörnyű nagy pusztaságot.

Ment, mendegélt nagy búsan. Sírt a szíve, mikor a húgára gondolt, s azt mondta magában:
– Egy életem, egy halálom, addig meg nem nyugszom, míg az én ártatlan, elvesztett testvé¬remet meg nem találom.
Hét nap s hét éjjel ment folyton-folyvást, csak akkor ért egy városba. Abban a városban lakott a fekete király, ment egyenest a palota elébe, hátha ottan szolgálatot talál. Megy a kapuhoz, bekandít a vasrostélyon, s látja, hogy ott egy ősz öregember sétál a gáng alatt. Köszönti az öregembert, s kérdi:
– Ugyan, édes bátyámuram, nem lehetne itt szolgálatot találni?
Kiszól az öregember:
– Várj, fiam, egy keveset, mindjárt megkérdem a királytól.

Fölmegy az öregember a királyhoz, s jelenti, hogy egy szép aranyhajú fiú van a kapu előtt, nem fogadná-e fel szolgálatába.
Mondja a király:
– Hát csak küldje fel kend, hadd látom, szemrevaló legény-e!
Felküldi az öregember az aranyhajú fiút, a király jól szemügyre veszi, látszott, hogy tetszik neki a fiú, s kérdi:
– Na, fiam, tudsz-e bánni lóval?
– Tudok én, felséges királyom – mondá a fiú -, az Úristen mindenféle állatjával.
– Jól van – mondá a király -, hát akkor megteszlek fullajtárnak.

Mindjárt felöltöztették fullajtárruhába, olyan szép volt abban, hogy az egész udvar meg¬csudálta.
Eltelik három esztendő, s ezalatt a legény úgy megnehezedett, hogy fullajtárnak nem használ¬hatták, megtette hát a király igáskocsisnak. Az volt a dolga, hogy két sovány, kutyának való lóval fát meg vizet hordjon a szakácsnénak. Meg is mondta a király neki:
– No, fiam, én a kezedre adom ezt a két dögöt, s ha egy kicsit erőre veszed, még több lovat adok a kezed alá.
Hát nagy nehezen annyira vitte a két dögöt, hogy lábra állhattak, fát, vizet hordhattak. Aztán esténkint kivezette a tenger partjára, ahol jó kövér fű volt, hátha ott még jobban erőre kapnak.
Hanem egy este mi történt? Egy este az történt, hogy amint kötőfék-száron vezetgette a lovakat elébb-elébb, kétfelé nyílik a tenger, s kiszáll a világ szép asszonya. Odament az arany¬hajú legényhez, és mondta neki:
– Ülj le mellém, ne félj tőlem, egyél-igyál, s beszélgess velem!
Kétszer sem mondatta ezt a legény. Leült a világ szép asszonya mellé, ettek-ittak, vígan voltak, aztán pedig elaludtak.

Reggel a világ szép asszonya hamarább felébredett, megcsiklandozta a legénynek a talpát, s mondta neki:
– Kelj föl, legény, kelj föl, s vezesd ide a lovaidat!
Fölkelt a legény, odavezette a lovakat, s a világ szép asszonya megtörülgette szépen a selyem¬kendőjével. Hát abban a pillanatban gyönyörű szép rézszőrű paripa lett a két gebéből. Azzal a világ szép asszonya megfordult, eltűnt a tengerben, az aranyhajú legény pedig hazavezette a paripákat.
De bezzeg volt nagy álmélkodás az udvarban, mikor a legény hazakerült a paripákkal. Összesúgtak-búgtak a többi cselédek, az öregbéres fölment a királyhoz, s jelentette:
– Felséges királyom, senkinek rosszát nem kívánom, de az igáskocsis még nagy szégyent hoz felségedre.
– Hát ugyan mi szégyent hozhat az én fejemre? – kérdi a király.
Mondja az öregbéres:
– Már, felséges királyom, köztünk még eddig egy tolvaj sem volt, de ez az igáskocsis olyan két paripát lopott az éjen, amilyet még felséged sem látott. Az lesz csak a nagy gyalázat, ha a paripákat megtalálják felséged udvarában.

Hívatja a király az aranyhajú legényt, s rászól nagy haraggal:
– Hát te hogy mertél lopott jószágot hozni az én udvaromba?!
– Nem hoztam én lopott jószágot, felséges királyom – mondá a legény -, jöjjön, felséges uram, nézze meg, ott van mind a két lovon a felséged bélyege, csakhogy én a lónak vágva szoktam adni a szénát, fonttal mérni a vizet, s a zab árát sem szoktam zsebre rakni, mint a többi kocsisok. Azért szépültek meg úgy azok a dögök.

Lemegy a király az istállóba, s csak úgy káprázott a szeme, mikor meglátta a paripákat. Nézi, vizitálja, s hát csakugyan mind a két lónak a farán ott van az ő bélyege. Megdicsérte a legényt, s még meg is ajándékozta egy tarisznya arannyal.
Este megint kivezette az aranyhajú legény a lovakat, s ahogy kikerült a tenger partjára, kétfelé nyílt a tenger, s kiszállott belőle a világ szép asszonya. Mondta a legénynek:
– Ülj le mellém, egyél-igyál velem, te aranyhajú legény!
Leültek a tenger partjára, ettek-ittak, vígan voltak, aztán szépen elaludtak.
Reggel hamarább ébredett fel a világ szép asszonya, megcsiklandozta a legény talpát, s mondta neki, hogy vezesse elé a lovakat.

Most is megtörülgette selyemkeszkenőjével, s a rézszőrű paripák egyszeriben ezüstszőrű paripákká változtak. A világ szép asszonya visszament a tengerbe, a legény pedig az udvarba.
De a cselédek megint összesúgtak-búgtak, hogy az aranyhajú legény mégsem járhat igaz úton. Ment is az Öregbéres a királyhoz, s jelentette:
– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, az igáskocsis az éjen két ezüstszőrű paripát lopott.
Hívatja tüstént a király az aranyhajú legényt.
– Igaz-e, hogy az éjen két ezüstszőrű paripát loptál?
– Nem loptam én, felséges királyom – mondá a legény -, csakhogy én a lónak vágva szoktam adni a szénát, fonttal mérni a vizet, s a zab árát sem szoktam zsebre rakni, mint a többi kocsisok. Jöjjön le csak felséged az istállóba, megtalálja rajtuk a bélyegét.

Lemegy a király az istállóba, s hát csakugyan rajta volt a bélyeg a paripák farán. Örült a király, mert ilyen két szép lova még nem volt. Nagy örömében két tarisznya aranyat adott a kocsisnak.
Harmadik este is kiment a legény a tenger partjára. Vezetgette elébb-elébb kötőfékszáron a paripákat, s hát éjfélkor kettényílik a tenger, kiszáll a világ szép asszonya, s mondja a legénynek:
– Ereszd a lovakat szabadjára, aranyhajú legény! Ülj le mellém, s egyél-igyál velem!
Leültek, ettek-ittak, vígan voltak. De egyszer csak azt mondja a világ szép asszonya:
– Hallod-e, te aranyhajú legény, nehogy megmondd valakinek, hogy te velem találkoztál, mert akkor sohasem leszek a tied.
Aztán lefeküdtek és elaludtak.

A világ szép asszonya most is hamarább ébredett fel. Megcsiklandozta a legény talpát, s mondta neki:
– Vezesd ide a lovakat, hadd törülöm meg még egyszer a keszkenőmmel.
A legény elévezette a lovakat. A világ szép asszonya lassan végigtörülte selyemkeszkenőjével, s egyszeriben aranyszőrű paripákká változtak, de úgy ragyogott a szőrük, hogy a legény majd megvakult a szertelen ragyogástól.

Hazamegy az aranyszőrű paripákkal, de az öregbéres is ment fel a királyhoz, s mondta harmadszor is:
– Felséges királyom, jól vigyázzon, mert bizony mondom, nagy szégyent hoz még ez a legény a felséged fejére.
Hanem a király most már föl sem hívatta a legényt, ment le az istállóba, s ahogy látta a bélye¬gét az aranyszőrű paripákon, adott a legénynek három tarisznya aranyat, s megtette parádés kocsisnak.
Haragudott ezért nagyon az öreg parádés kocsis, s mind azon mesterkedett, hogy az aranyhajú legényt kitúrja a helyéből. Egyszer elkezdette beszélni a cselédek között:
– Meglássátok, hogy ebből a legényből még király lesz, mert elveszi a királykisasszonyt.
Hallja ezt az aranyhajú legény, s azt mondja:
– Az ördög vegye el a ti királykisasszonyotokat, sokkal szebb az én jövendőbélim a király¬kisasszonynál!
Hiszen egyéb sem kellett, ment az öreg kocsis a királyhoz, s jelentette, hogy mit mondott a parádés kocsis.
Szörnyű haragra gerjedt a király. Kérdi a legénytől:
– Igaz-e, hogy ezt meg ezt mondtad az én leányomról?
Feleli a legény:
– Felséges királyom, amit mondtam, mondtam, meg sem is másolom.
– No, ha mondtad, mondtad. Holnap reggel fel is akasztatlak.

Mindjárt küldte a siralomházba, s még azon éjjel az ácsok megfaragták az akasztófát. Mennek reggel a legényért, hogy vigyék a vesztőhelyre, de a legény gráciát kért, hogy vigyék elébb a király elé, hogy csak egy szót válthasson vele, mielőtt felakasztják.
Fölviszik a királyhoz, s mondja a legény:
– Csak azt a gráciát kérem, felséges királyom, hogy az akasztófát állíttassa fel a tenger partjára, ahol a lovakkal jártam!
– Jól van – mondá a király -, hát akasszanak fel a tenger partján!
Kiviszik a legényt a tenger partjára, viszik az akasztófát is utána, ottan fel is állítják, de a legény odasuttint a hóhérnak.
– Te, hóhér, ha úgy tudnál felakasztani engem, hogy amikor otthagysz, se le ne essem, se meg ne fojtódjam, adok neked egy tarisznya aranyat.

Megörült a hóhér a tarisznya aranynak, s úgy akasztotta fel a legényt, hogy sem le nem esett, se meg nem fulladott. Mikor aztán a népek elszéledtek, szépen leereszkedett a földre.
Tűnődött, búsult magában: “Hát most merre menjek?”
De egyszerre csak kétfelé nyílt a tenger, kiszállott a világ szép asszonya, s mondta neki:
– Úgy-e, megmondtam te aranyhajú legény, hogy ne említs engem, hogy ne dicsekedj velem! Látod-e, most már mind a ketten elkárhozunk. Szabad voltam eddig, arra jártam, amerre akartam, de most vissza kell mennem a magam városába, s mindaddig gyászfeketébe lesz vonva az én városom, amíg veled nem beszélek. Az pedig, míg a világ s még két nap, gyász¬feketébe lesz húzva, mert én veled sohasem beszélhetek, eljöhetsz a városomba, ehetel velem egy tálból, ihatol velem egy pohárból, mégsem ismerjük meg egymást.

Ahogy ezt mondá a világ szép asszonya, feje fölött összecsapódott a tenger, s a szegény aranyhajú legény elindult nagy búsan, keserves könnyhullatások közt.
Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s egyszer, amint ment, olyan rettentő sok hangya közé került, hogy lépni sem tudott. Felsóhajtott magában: “Én Uram s én Istenem, hogy megyek tovább, hisz ha egyet lépek, ezer hangyát taposok el, én pedig egynek sem akarom a halálát!”
Erre a beszédre eléáll a hangyák királya, s mondja neki:
– No, te legény, hallom, hogy jó szíved van. Jótétel helyébe jót várj! Akármerre járj ezen a világon, hogyha bajba kerülsz, csak ezt mondjad: “Hangyák királya, add nekem az erődet, én is neked adom az enyimet” – s egyszeriben hangyává változol; s ha ismét ember akarsz lenni, mondjad ezt: “Hangyák királya, visszaadom az erődet, te is add vissza az enyimet!” – s ismét emberré változol.

Erre a hangyák kétfelé váltak. Mehetett a legény, egy hangyát sem kellett hogy eltapodjon. De alig ment egy puskalövésnyire, annyi sas közé került, hogy nem tudott megmozdulni.
– Istenem, Istenem – sóhajtott a legény -, mit csináljak, hiszen én egynek sem akarom a halálát, máskülönben pedig nem mehetek sem előre, sem hátra!
Elejébe áll a sasok királya, s mondja:
– Látom, hogy jó szíved van, legény, de jótétel helyébe jót várj! Ha bajba kerülsz, csak mondjad: “Sasok királya, add nekem az erődet, én is neked adom az enyimet!” – s egyszeribe sassá változol; ha pedig ismét emberré akarsz lenni, mondjad ezt: “Sasok királya, add vissza az erőmet, én is visszaadom a tiedet!”
Azzal a sasok mind felröppentek, s mehetett a legény, amerre a szeme látott.
Ment, mendegélt a legény, s estére egy rengeteg erdőbe ért. Ott lefeküdt egy fa alá, s elaludt. Álmában egy ősz öregember jött hozzá, s ez azt mondta neki, hogy vesse ki a fejéből a világ szép asszonyát, hiába ne járjon utána, mert ha megtalálja, úgysem lesznek egymásé. Hanem keresse meg inkább a húgát, aki a halak királyánál lakik.

Fölébredt reggel a legény, elgondolja az álmát, indult tovább. Amint ment, mendegélt, talál az útszélen egy csárdát, s betér oda. Egy ősz öregember volt ott a korcsmáros, de olyan öreg, hogy lehetett háromszáz esztendős, ha nem több. Köszönti az öreget:
– Adjon isten jó napot, öregapám!
– Szerencséd – mondja az öregember -, hogy öregapádnak szólítottál, mert különben meg nem láttad volna többet Isten áldott napját! Hát mi járatban vagy?
Mondja a legény, hogy a halak királyát szeretné megtalálni.
– Hej, öcsém – mondja az öregember -, én háromszáz esztendőt értem, s hírét sem hallottam a halak királyának. Jobb lesz, ha nálam maradsz cselédnek.
– Már, édes öregapám, egy életem, egy halálom – mondá a legény -, addig meg nem nyugszom, míg a halak királyát meg nem találom.

Eleget mondta az öregember: meg se próbáld, hogy innét továbbmenj, mert a csárdától egyhajításnyira van száz juhász, s annak a száz juhásznak száz kutyája, mind akkora, mint egy-egy borjú. Azok minden embernek útját állják, s aki csak feléjük tart, miszlikbe szaggat¬ják. Más úton pedig tovább nem mehetsz, azt én mondom neked.

Beszélhetett az öregember.
Elbúcsúzott a legény, s ment egyenest arra, ahol a száz juhász volt a száz kutyával. Éppen a tűz körül heverésztek a juhászok, s a juhászok körül a kutyák.
“Istenem, Istenem – sóhajtott a legény -, mit csináljak mostan?! Hogyha hangya leszek, akkor eltaposnak, ha pedig sas leszek, akkor ledurrantanak!”
Tűnődött sokáig, de mégis azt határozta, hogy sassá változik. Nagyot fohászkodott:
– Sasok királya, add nekem az erődet, én is neked adom az enyimet! – S hát csakugyan egyszerre sassá változott.

Hirtelen fölreppent a levegőégbe, és onnét leereszkedett a juhászok mögé, s mire a juhászok és a kutyák is észrevették volna, emberré változott, mert mondta:
– Sasok királya, add vissza az erőmet, s én is visszaadom a tiedet!
Köszönti a számadót illendőképpen:
– Adj’ isten! – fogadja a számadó. – No, ezer szerencséd, hogy a kutyák észre nem vettek! Hogy is tudtál úgy idekerülni?
– Kerültem, ahogy kerültem, édes öregapám, most azt ne firtassa, hanem inkább mondja meg, hol lakik a halak királya!
– Hej, édes öcsém, azt én neked nem tudom megmondani, mert én hatszáz esztendeje élek, s mégsem hallottam hírét a halak királyának. Jobb lesz, ha te is itt maradsz juhásznak!
Mit csináljon szegény feje? Kezét csapott az öreg számadóval, s ott maradott köztük. Csak amikor kezet csapott, akkor tudta meg, hogy ezek a világ szép asszonyának a juhászai, hogy ezek százan őriznek egy falka juhot, azt minden reggel megfejik, a tejet beviszik a városba, s a világ szép asszonya abban fürdik meg minden reggel.

Egyszer az aranyhajú legényre került a sor, az vitte be a tejet. Megfürdik benne a világ szép asszonya, s hát ettől a tejtől egészen megújult, s még ezerszerte szebb volt, mint annak előtte.
Másnap egy másik juhász vitt be tejet, hanem ettől a tejtől semmi változást nem érzett a világ szép asszonya.
Mondja is a juhásznak:
– Mondd meg annak a legénynek, aki tegnap hozott tejet, hogy holnap reggel ismét ő hozzon!
Másnap reggel ismét az aranyhajú legény vitte be a tejet. Megfürdik benne a világ szép asszonya, s hát mintha csak újra született volna, még szebb lett, mint annak előtte volt, olyan szép, amilyet emberi szem még nem látott.

Behívatja a legényt, nézik egymást. Mondja is a világ szép asszonya, hogy maradjon ott, ne menjen ki többet a tanyára, de különben sem ő nem ismerte meg a legényt, sem a legény őt. Hanem a legény azt mondta: neki a tanyán van a dolga, ő nem maradhat itt.
Hiába kérte a világ szép asszonya, kiment a tanyára. Kérdi ott az öreg számadót:
– Ugyan, édes öregapám, van-e közel ide csárda?
– Van – mondja az öreg számadó -, hát, te fiam, ott mit akarsz?
– Szeretnék egyet táncolni a parasztlegények közt.
Mondta a számadó:
– Ne menj oda, fiam, mert itt gonoszak az emberek, még agyon találnak ütni.
De az aranyhajú legény csak azt várta, hogy beesteledjék. Elment a tanyáról. Azám, csakhogy nem a csárdába ment, hanem be a városba, a világ szép asszonyához; nem akarta, hogy tudják a juhászok, hol és merre jár ő.

Megérkezik a világ szép asszonya házához, hanem a kapu már be volt zárva. Gondolkozik, hogy menjen be most a kapun. Eszibe jut, hogy hiszen ő hangya is lehet. Mondja is egyszeriben:
– Hangyák királya, add nekem az erődet, én is neked adom az enyimet!
S abban a szempillantásban hangyává változott. Szépen bebújt a kapu hasadékán, aztán a házba a kulcs lyukán és a világ szép asszonyának szobájába.

A világ szép asszonya aludott az ágyában, és a hangya szépen fölmászott melléje, s úgy meg¬csípte a karját, hogy egyszeriben fölébredt nagy sikoltozással. Gyertyát gyújt a világ szép asszonya, keresi, hogy miféle állat csíphette meg olyan erősen, s hát meglátja a hangyát, amint szalad végig az ágyon. Hopp! megfogta, jól a markába szorította, aztán beledugta egy butéliás üvegbe, s jól bedugta az üveg száját, hogy a hangya ki ne jöhessen.
Hej, megrökönyödött az aranyhajú legény! Most már mit csináljon? Ha hangyának marad, akkor elpusztul, ha pedig emberré változik, akkor megtudják, hogy itt volt. Egész éjjel tűnő¬dött, de reggel mégis arra határozta el magát, hogy visszaváltozik emberré. Mondta:
– Hangyák királya, add vissza az erőmet, én is visszaadom a tiédet!

Egyszeriben ember lett, s kipattant a butéliás üvegből juhászlegény képében.
Nagyot sikolt a világ szép asszonya, összecsapja a kezét, mert ilyen csudát még ő sem látott. Most még jobban megtetszett neki a szép juhászlegény. Mondta, hogy maradjon ott az udvarában, ásó, kapa s a nagyharang válassza el őket. De a legény most sem maradott ottan. Azt mondta, hogy neki a tanyán van a dolga, nem maradhat nála.

Kimegy a legény a tanyára, s mondja az öreg számadónak:
– No, édes öregapám, én már eleget szolgáltam kigyelmednél, én már visszamegyek oda, ahonnan jöttem.
– Jól van, édes fiam – mondá a számadó -, ha nincs kedved szolgálni, csak eredj Istennek hírével. Jó utat, ahol sár nincs!
Addig ment, mendegélt, amíg visszaért a tenger partjára, ahol a világ szép asszonyával találkozott annak előtte. Ahogy odaér a tenger partjára, látja, hogy a tengernek habjából nagy, magas kőgarádics kerekedik. Gondolja magában, lemegy ezen a garádicson, akármerre viszi, neki most már mindegy.
Ment, mendegélt lefelé a garádicson, egyszerre csak összecsapódik feje fölött a tenger, s hát egy rettentő nagy pusztaságon jár ismét. Ahogy ment, mendegélt ezen a nagy pusztaságon, betéved egy nagy gyümölcsöskertbe. Volt ebben a kertben mindenféle gyümölcsfa, s minden fa alatt egy aranynyoszolya. Éhes volt a legény, de erősen éhes. Gondolta magában, történjék vele bármi, felmászik egy körtefára, s jóllakik körtével. Fölmászott a fára, evett annyi körtét, amennyi belefért, aztán leszállott, s bolyongott föl s alá az aranynyoszolyák közt.

Hát egyszer csak jön egy szépséges szép asszony, gyémántos, aranyos ruhában, s megszólítja a legényt:
– Kit s mit keresel itten, te aranyhajú legény?
Mondja a legény, hogy ő a halak királyát keresi.
– No bizony, ha azt keresed, akkor jó helyen jársz – mondta az asszony -, mert én vagyok a felesége.
Szépen karon fogta a legényt, fölvezette a palotába, ottan neki enni-inni adott, aztán küldte, hogy feküdjék le.

Eközben hazajön a halak királya, s az volt első szava:
– Ki van itt, feleség?! Valami idegen szagot érzek.
Mondja az asszony:
– Én bizony nem tagadom lelkem, uram, egy szegény vándorlegényt befogadtam szállásra. Adtam neki jó vacsorát is, mert erősen éhes volt szegény.
– Hát csak keljen fel – mondja a király -, vacsorázzék velem is!
Fölkeltik a legényt, asztalhoz ültetik, etetik-itatják. Vacsora után a király s a királyné elkezdenek kártyázni. Mondja a király a legénynek:
– Gyere, kártyázz te is velünk!
– Én nem kártyázom, felséges királyom – mondá a legény -, most is amiatt bujdosom.
– Hogyhogy? – kérdi a király.

Elmondja a legény az ő szomorú történetét, s ahogy elmondja, a királyné csak összecsapja a kezét, kiszalad a szobából, általszalad a másik palotába, ahol a király öccse lakott a felesé¬gével, aki nem vala más, mint az aranyhajú legény húga.

Mondja a királyné nagy örvendezéssel az aranyhajú leánynak:
– Gyere, lelkem, gyere, itt vagyon a bátyád!
Szaladtak vissza a palotába mind a ketten. De volt öröm, Istenem, milyen nagy öröm! Sírva borultak egymás nyakába az aranyhajú ikrek. Csakhogy ismét találkoztak!
Még az este azt határozták, hogy felmennek a felső világba, vissza a hazájukba. Velük megy a halkirály öccse is. Tizenkét szekeret megraktak arannyal, s úgy indultak útnak. Hét esztendőt, hét napot tartott az útjuk, s mire a falujokba értek, a szegény szülők úgy megöregedtek, hogy a házukból már ki sem tudtak jönni.

Bemegy az aranyhajú legény a házba, köszönti az öregeket, s ezek fogadják nagy tisztelettel:
– Adjon isten jó napot, felséges királyfi!
A legény szállást kér az öregektől, de az öregek azt mondták:
– Ó, felséges királyfi, mi szívesen adnánk szállást, de a mi szegény házunk nem arra való.
– Nem baj – mondá a legény -, elhálunk mink a pitvarban is.
Csakugyan ott háltak mindhárman a pitvarban.
Reggel bemegy a legény, s kérdi az öregembert:
– No, öregapám, mit fizessek a szállásért?
– Istené a szállás – mondá az öregember -, én azért nem kívánok semmit.

Otthagytak az öregeknek hat szekér aranyat, s azzal mentek a városba, ahol az öreg boltos lakott. Beköszöntenek hozzá, szállást kérnek tőle, s az öreg boltos ad is szívesen. Kérdik reggel, mit fizessenek a szállásért.
– Semmit, felséges királyfi – mondá az öreg boltos, mert ez is királyfinak nézte a legényt. De a legény két szekér aranyat otthagyott, aztán továbbmentek a négy szekér arannyal, ami még maradott.
De alighogy kiérnek a városból, elejbük kerül az Úristen öreg koldus képében, s kéri őket: adjanak neki, amit Isten adott. Mindhárman belemarkoltak az aranyba, s két marékkal szórták az öreg koldusnak.
Az Isten másodszor is, harmadszor is elejbük került, amikor jó messzire előrehaladtak, s öreg koldus képében megint kérte, adjanak neki, amit Isten adott.

Ezek pedig ismét szórták két marékkal a pénzt az öreg koldusnak. Azt mondja akkor az öreg koldus nekik:
– Na, nektek az Úristen jó szívet adott, az igaz, mondjátok meg, mit kívánnátok az Istentől!
Azt mondja az aranyhajú legény meg az aranyhajú leány is:
– Mi csak egyet szeretnénk, azt, hogy a mi szüleink s azok az öreg boltosék, akik minket fölneveltek, bárcsak megfiatalodnának!
Az öreg koldus eltűnt erre a beszédre, aztán hogy, hogy nem, bizonyosan az Isten akarta úgy, a fiatalok visszafordultak, bementek a városba az öreg boltosékhoz, s hát azok egészen megfiatalodtak, szinte olyan fiatalok, mint ők. Mennek a szüleikhez, s hát azok is szinte olyan fiatalok, mint ők. Aztán megmondják, hogy ők kik s mik. Hogy ők az ő édes gyermekeik; mennek a boltosékhoz, azoknak is megismertetik magukat. Lett aztán nagy öröm, hejehuja, lakodalom. Hívattak papot, hogy itt is összeesküdjék a halak királyának öccse az aranyhajú leánnyal, s éltek azóta együtt mind nagy boldogságban.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

NOVELLAMESÉK

Péter és Pál

Volt egyszer egy szegény ember. Péternek hívták, s annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel is több, de aztán egész gazdasága egy árva kakas volt. A szomszédja, Pál meg erős gazda volt, s mégis mindig jajgatott.

Volt egyszer egy szegény ember. Péternek hívták, s annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel is több, de aztán egész gazdasága egy árva kakas volt. A szomszédja, Pál meg erős gazda volt, s mégis mindig jajgatott.
Azt mondja egyszer Pál Péternek:
– Szomszéd! A kend kakasa sokat kaparász az én kertemben, én tovább nem tűrhetem. Isten istenem ne legyen, hogyha megfoghatom, kitekerintem a nyakát!
Péter nem szólt semmit, de erősen gondolkodóba esett, hogy mitévő legyen azzal a szerencsétlen kakassal.
– Én bizony – gondolja magában – nem veszkődöm sokáig vele, hanem az uraságnak ajándékozom, hátha még meg is jutalmaz valamivel.
Azzal megfogta a kakast, s elvitte az urasághoz.
– Talán bizony keresztelés vagy lakodalom van a házadnál, Péter, hogy kakast ajándékozgatsz? – kérdezi az uraság.

– Dehogy, uram, nem lesz nálam semmiféle, csak költse el az úr a családjával, ne gondoljon vele! – mondá Péter. – Hm, nem értem a dolgot. Hát nem elkélne nálatok, hisz annyian vagytok, hogy Jákob is megirigyelhetné. – Igaz, uram, igaz, de minek adjak én húst a gyermekeimnek, mikor kenyérre is alig jut. Jobb, ha meg sem kóstolják. – Ó, te oktondi! Hát add el, s végy kenyeret az árán. Dehogy adom, uram! Ha én a városba viszem, két nap járom az utat, s míg hazaérek, megeszem a kakas árának a felét. Mit tehetett az uraság, nem lehetett Pétert megtéríteni, kiadta hát a rendeletet a szakácsnénak, hogy ebédre süsse meg a kakast. Mikor az ebéd kész volt, Pétert is az asztalhoz ültette. Éppen heten ültek vele együtt az asztalnál. Azt mondja az uraság. Mikor a sült kakast behozták: – No, Péter, a kakast te osztod el, de úgy vigyázz, hogy mindenki megkapja a maga részét. Ha jól osztod, megajándékozlak, ha nem jól osztod, lehúzatlak, s tizenkettőt veretek rád.

Erre Péter maga elé vette a kakast, levágta a fejét, s azt a gazda tányérjára tette ezekkel a szavakkal. – A fej az úré, mert ő a ház feje. Azután a nyakát vágta le, s ezt a gazdasszony tányérjára tette. – A fej és a nyak egyek – mondá Péter -, a szentírás szerint is a férj és a feleség egyek, tehát a nyak az asszonyt illeti. Most a kakas két szárnyát vágta le, s odaadta a fiúknak, hogy jobban tudjanak írni, a két lábát pedig a leányoknak, hogy jobban tudjanak táncolni. Azt mondá most Péter: – Mindenki megkapta a magáét, én is elveszem a magamét – s azzal a “maradékot” bekebelezte. Nagyot kacagott az uraság és családja a Péter furfangján, s jókedviben gazdagon megajándékozta. Adott neki tehenet, borjút és birkákat is. Hazamegy Péter nagy örvendezéssel, s beszéli Pálnak a szerencséjét. “Megállj, Péter – gondolá Pál -, adok én öt kakast az uraságnak, s akkor ötször annyi ajándékot kell, hogy kapjak!” Mindjárt megfogott öt kakast, s mikor asztalhoz ültek, ezt mondotta Pálnak: – Hallod-e, Pál! Az én házamnál az a szokás, hogy aki hozta az ajándékot, az is ossza el, de úgy oszd, hogy hetünk közül mindenki megkapja a magáét. Ha jól osztod, hasznát veszed, ha nem: huszonnégy botot veretek reád. Eleget törte a fejét Pál, de nem vala annyi istenes esze, hogy az öt kakast fel tudja osztani a hét ember között.

Az uraság, mikor látta, hogy Pál semmire sem tud menni, elhívatta Pétert.
– Nem tudom, uram – mondá Péter -, hogy el tudom-e osztani, de én mindig, jóban-rosszban, a Szentháromságban bíztam, talán most is segít rajtam.
Azzal nekilátott az osztásnak.
– Én azt találom – mondá Péter -, hogy a nagyságos úr, a nagyságos asszony és egy kakas egy háromságot tesz ki, a két úrfiú s egy kakas nemkülönben, a két kisasszony s egy kakas is csak egy háromság, s most már, mind közönségesen, jó étvágyat kívánok.
Az egész ház népe kacagott a Péter furfangján, s az uraság Pált huszonnégyig verette, Pétert pedig megajándékozta házzal és telekkel.
Máig is él, ha meg nem halt.

Mátyás és a juhász

Egy alkalomkor felöltözött Mátyás király koldusruhába,úgy járta

az országot.

Egyszer egy erdőszélen ment, mikor meglátott egy juhászlakást.

Nem messze meglátta a juhászt is a nyájával. A juhásznak

volt egy kis fekete kutyája, Guruljnak nevezte a juhász a kutyát.

Rácsaholt a vándorra a kutya.

Azt mondja a juhász:

– Ne csaholj a vándoremberre! Eredj inkább, tereld össze a birkát,

megyünk lassan haza!

Kérdezi aztán Mátyás királyt:

– Hova ballagsz, te vándorember?

– Mennék valami faluba, ahol kapnék valamit, mert éhes vagyok.

– Jól van, ne menj sehova, gyere be hozzám! Én is megyek, be-

hajtom a birkákot, majd nálam megebédelsz, és kapsz még útravalót is.

Úgy is volt, megvendégelte a juhász a királyt, még útravalót is

adott neki: egy darab sajtot meg egy darab kenyeret. Búcsúzóul Mátyás

király csak ennyit kérdezett meg:

– Kitől kaptam én ezt az ebédet?

A juhász megmondta a nevit, Mátyás király meg felírta. Telt-múlt az

idő, Mátyás levelet írt Budáról a juhásznak:

” Gyere fel hozzám ekkor és ekkor! Díszebédet rendezek, téged is

meghívlak a Gurulj kutyávaL”

A juhász felkészült, elindult a Gurulj kutyával Budára.

A miniszteri urak már ott ültek az asztalnál, mikor a juhász megér-

kezett. Mátyás király elmondta az uraknak, hogy kívánja megtréfáln

a juhászt. A szolgáknak pedig megparancsolta, hogy minden tányír

mellé tegyenek szokás szerint kést, kanalat, villát, csak a juhász

tányírjához ne tegyenek kanalat.

Úgy tettek a szolgák, ahogy a király parancsolta.

A szakács behozta a levest. Szedett mindenki a tányírjába, a felsé­

ges király meg fogta a kanalát.

– Jó étvágyat kívánok, uraim, mindenkinek! Eb lesz, aki a levesit ki

nem kanalazza a tányírjából!

Ezt mondta a király.

Fogta mindenki a kanalát, fogta volna a juhász is, de neki nem volt.

Meglátta a nagy búzakenyeret az asztal közepin. Fogta a bicskáját, le

­vágta a szegőt, kikanyarította a belit a kenyér héjából. Nyugodtan ka­

nalazta ő is a levest, nehogy lemaradjon a többi úrtól. Majd mikor meg­

ette a levest, akkor felállt.

– Felséges királyatyám, az imént azt mondtad, hogy eb, aki a levest

ki nem kanalazza. Erre most én azt mondom, hogy eb, aki a kanalát

meg nem eszi.

Erre bekapta a jól megázott puha kenyeret.

Mátyás király a cinkotai kántorral a kocsmában

A cinkotai kántor a kocsmában ivogált, mikor Mátyás király bement, s a kántor mellé telepedett. Azt mondta a kántornak, hogy ő a Mátyás király íródeákja. Parancsolt is mindjárt tíz icce bort. A kocsmárosné akart is, nem is hozni, gondba esett, hogy a fiatal deák ki bírja-e fizetni, mert a deákoknak nem szokott pénzök lenni. Azt mondta Mátyás király:

– Csak hozzon, van sárga csikó.

Alig hozta be a kocsmárosné a bort, odavetődött két szál cigány. Ittak mindnyájan, jókedvük lett, Mátyás király elhúzta a szép kocsmárosnét táncolni. Tánc közben megmondta a kocsmárosnénak, hogy ha majd fizetni kell, azt mondja, hogy elveszett a sárga csikó (= arany), de ezt csak képlag mondja. A tánc után csakugyan, mikor fizetni akar Mátyás király íródeákja, keresi a sárga csikót, nincs sehol, azt mondja: tánc közben elvesztette. Hozzáfognak keresni, mindenki kereste, a kántor négykézláb is, nem találták sehol.

A kocsmárosné azt mondta, hogy itt marad az íródeák zálogban, de a kántor – szerette a kocsmárosnét, féltette, azt mondta, hogy ő nem hagyja a deákot, hazamegy pénzért, kiváltja. A cigányok, mikor fizetésről volt szó, kereket oldtak, s mikor a kántor ment hazafelé, akkor már a földön feküdtek, be voltak rúgva, s a kántor felbukott bennök a nagy setétségben. Mikor a kántor nagy nehezen feltápászkodott, végighúzott a botjával a két cigányon, hogy a cigányok elkezdtek jajgatni s kijózanodni. A kántornak otthon pénze nem volt, az apja mentéjét zálogosította el, úgy fizette ki a szép kocsmárosnét: öt húszast kellett fizetni.

Mátyás király látta a kántor jószívűségét, azt mondta neki: jöjjön fel Budára Mátyás király palotájába a feleségével; őt szereti Mátyás király legjobban, ő az íródeákja. A kántor azután nemsokára készült Budára, mondta a feleségének, hogy ő is jöjjön fel Budára, mert Mátyás király íródeákja azt mondta, hogy őt is felvigye. A kántorné szidta a kántort, hogy nem volt elég, hogy azért az íródeákért az apja mentéjét elzálogosította, most meg azt a pár krajcárt, amit azóta szerzett, akarja elkölteni! De a kántor nem engedett, a kantornénak is fel kellett menni Mátyás király íródeákjához Budára.

– Nagy ember az – mondta a kántor -, őt szereti Mátyás király legjobban.

Felmentek azután Budára Mátyás király palotájába, a katona már várta őket, bevezette Mátyás király szobájába. Mátyás király a kántor apja mentéjét vette magára, amelyiket elzálogosított; a kántor és a kántorné csak néztek: hogy került a mente Budára? A katona azután egy másik szobába vezette őket, itt már Mátyás királyon a király mentéje volt: tele arannyal, drágagyöngyökkel. Mátyás király ott ült a trónusán, a bárók meg a hercegek ott álltak körülötte.

Akkor már tudta a kántorné is, hogy Mátyás királyhoz jöttek. Mátyás király akkor felállt, elmondta az uraknak, hogy ez a jószívű ember még az apja mentéjét is elzálogosította, csak hogy őt kiváltsa, s az ő drága mentéjét akasztotta a kántor nyakába, és azt mondta a kántornak, hogy kérjen, amit akar. A felesége egyre súgta, hogy aranyat, gyöngyöt kérjen, de a kántor csak azt kérte, hogy Cinkotán kétszer akkora legyen az icce, mint máshol! Mátyás király meg is adta még azt is, hogy a kántor, mert olyan jószívű volt, ingyen ihat, azután megvendégelte, s útnak bocsájtotta őket. A kántorné, mikor kijöttek is duruzsolt, hogy miért nem kért a kántor aranyat, ezüstöt! Csak mikor kikutatta a mentét, hallgatott el, mert tele volt minden zsebje arannyal.