TÉMA: a félelem (meseajánlat szülőknek)

A kisgyermekek képzeletének fejlődésével sokasodhatnak azok az irreális félelmek, melyek nagyrészt a fantázia világából erednek. Nem védhetjük meg őket a félelmektől, de segíthetünk abban, hogy ezek az érzések ne uralkodjanak el egész gondolatvilágukon.

A meséléssel lehetőséget adhatunk, hogy megismerjék félelmeiket, meg tudják különböztetni a valós és valótlan veszélyeket, és fel tudják mérni annak nagyságát.
A mesék szereplőivel való azonosulás segítheti őket ebben a folyamatban (minden szereplő fontos lehet, hiszen nem biztos, hogy a gyermek számára ugyanaz az félelmetes, veszélyes vagy ijesztő, akit mi annak gondolunk). Fontos, hogy mesélés után hagyjuk, hogy először a gyermek kérdezzen tőlünk, hiszen innen tudhatjuk meg, hogy mi az, ami leginkább foglalkoztatja!

Állatmese:

KACOR KIRÁLY

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak volt egy macskája. Ez a macska olyan kajtár, olyan falánk volt, hogy minden fazékba, minden lábasba beleütötte az orrát. A szegény asszony megelégelte a macska kajtárságát, s egyszer, mikor a macska a tejeslábast egészen kiürítette, fogta a seprűt, jól megverte, s mondta neki:

– Kitakarodj a házamból, fel is út, le is út, többet ide be ne tedd a lábadat!

No, szegény macska mehetett világgá. Elindult nagy búsan, kiment a faluból, bódorgott erre–arra, mindenfelé, aztán egy hídhoz ért, ott leült, s dorombolt magában nagy búsan. Amint ott üldögélne, látja, hogy ott üldögél egy róka is. Szépen odasettenkedik, s elkezd a róka farkával játszani. Megijed a róka, visszafordul, nézi a macskát, nem tudja elgondolni, mi az isten teremtése lehet, ilyen állatot még nem látott. Visszahőköl egy kicsit, de vissza a macska is, mert még ő sem látott rókát világon való életében. Mind a kettő megijedt a másiktól.

No, hanem mégis a róka szólalt meg először. Kérdi a macskától nagy szepegve:

– Ki légyen az úr?

“Ahá! – gondolja magában a macska. – Úgy látszik, fél tőlem.”

Mindjárt nekibátorodott, s mondotta is nagy büszkén:

– Mit, hát te nem ismersz engem? Tudd meg, hogy én Kacor király vagyok. Nincs az az állat, aki ne félne éntőlem.

– Ejnye, ejnye – mondotta a róka –, igazán szégyellem, hogy még a híredet sem hallottam.

Egyszeribe meghívta nagy tisztelettel Kacor királyt: legyen szerencséje, látogassa meg az ő szegény házánál, lesz tyúkhús, récehús, lúdhús vacsorára, s minden, ami kitelik tőle.

– Jól van – mondotta Kacor király –, hát elmegyek veled.

Elmennek a róka házába, de bezzeg a róka sürgött–forgott, felvetette a konyhát, sütött mindenféle pompás pecsenyét, kínálta Kacor királyt:

– Egyék felséged, egyék, ne éhezzék, mint otthon.

Mikor aztán az ebédnek vége volt, ágyat vetett Kacor királynak, puha ágyat, s Kacor király meghagyta, hogy csend legyen a háznál, nehogy valaki megháborítsa az ő nyugodalmában. Kiment a róka a háza elé, ott járt fel s alá, vigyázott, nehogy valaki bemenjen, de még a háza felé se közelítsen.

Egyszer jön arra egy nyúl, s a róka már messziről rákiáltott:

– Szaladj innét, te szerencsétlen, nem tudod, hogy nálam alszik Kacor király? Ha felébreszted, vége az életednek!

Hiszen egyéb sem kellett a nyúlnak, uccu neki, szaladt árkon–bokron által, mintha szemét vették volna. Amint szaladt, szembejő vele egy medve, s kérdi:

– Hát te hova szaladsz, talán bizony a kopók kergetnek?

– Jaj, ne is kérdezze, medve bátyámuram! A róka koma háza előtt jöttem el, s azt mondta róka koma, hogy szaladjak, mert Kacor király van nála szálláson, s ha felébresztem, vége az életemnek.

– Hm, hm – mondja a medve –, na hallod–e, öcsém, sok országot s világot bejártam, de Kacor királynak még a színét sem láttam, de még a hírét sem hallottam. No, csak azért is meglátogatom róka komát, hadd lám, ki az a Kacor király!

Elmegy a medve róka komához, s hát, róka koma még mindig ott jár–kel a háza előtt, s amint meglátja a medvét, kiált neki:

– Jaj, lelkem medve komám, ne jöjjön erre, mert ha Kacor királyt felébreszti, vége az életének, vége az enyimnek is!

De bezzeg megijedt a medve is, megfordult, s futott keresztül az erdőn, mintha szemét vették volna, meg sem állott, míg a nyulat utol nem érte. Hát mire odaért, ott voltak a nyúl körül mindenféle állatok, szárnyasok és szárnyatlanok. A nyúl beszélt nekik Kacor királyról, s az állatok rémüldöztek.

– Jaj, Istenem, mi lesz velünk, ha Kacor király felébred, s elindul az erdőben?!

Volt ott mindenféle állat: farkas, szarvas, őz, varjú, sas, holló, s mind szörnyen meg voltak ijedve, nem tudták, hogy mit csináljanak. Azt mondta egyszer a nyúl:

– Mondok én valamit. Álljunk össze, ahányan vagyunk, csináljunk nagy vacsorát, s hívjuk meg Kacor királyt; ha róka komához eljött vacsorára, eljön mihozzánk is.

– Biz az jó lesz – mondotta a varjú –, én, ha megbíztok bennem, elmegyek róka komához, s meghívom Kacor király őfelségét.

Bezzeg hogy megbízták, hogyne bízták volna, hadd menjen a varjú. Elmegy a varjú róka komához, köszön illendőképpen, mondja, hogy mi jóban jár.

– Jól van – mondja róka koma –, mindjárt bemegyek, megnézem, hogy felébredt–e, s elémondom a kívánságotokat.

Bemegy róka koma, s hát éppen akkor dörzsöli a szemét Kacor király, nagyokat nyújtózkodik, hogy ropog belé a csontja.

– No, mi hír, barátom? – kérdi Kacor király.

– Felséges királyom – mondja róka koma –, itt van egy varjú. Minden rendű és rangbéli állatok küldték ide, hogy meghívják felségedet vacsorára.

Kacor király megpödörte bajuszát, s mondta róka komának:

– Jól van, mehetsz. Mondd a varjúnak, hogy elmegyek.

Visszarepül a varjú nagy örömmel a többi állathoz, s jelenti Kacor király üzenetét. Hej, uram teremtőm, egyszeribe nagy tüzet raknak az erdő közepén! A medve hozott ökörhúst, a farkas lóhúst, a sas mindenféle apró madarat; a nyúl felcsapott szakácsnénak, forgatta a nyársat, sütötte a drága pecsenyéket; a többiek körülállták a tüzet, úgy várták Kacor király őfelségét.

Aközben Kacor király is nekikészülődött, jó hegyesre kipödörte a bajuszát, s elindult róka komával a vendégségbe. Elejükbe jött a varjú, s úgy mutatta az utat, de a világ minden kincséért sem mert volna leszállni a földre, hanem repült egyik fa tetejéről a másikra, s úgy károgta:

– Erre, erre!

Egyszer meglátják Kacor királyt, amint jő róka komával. Hát, uram teremtőm, ahány állat ott volt, mindannyinak inába szállt a bátorsága!

– Jaj, jaj – kiabált a nyúl –, ott jő Kacor király, még felszúr a bajuszára!

– Szaladjon, ki merre tud! – kiáltott a medve, s azzal nekiiramodtak, szaladtak, ahányan voltak, annyifelé.

Hogyha azok a bolond állatok el nem szaladtak volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Tündérmese:

A HALHATATLANSÁG ORSZÁGA

Volt egyszer egy öreg király, s annak egy szép növendék fia. De nem sok öröme volt az öreg királynak egyetlen fiában. Mert a fiú mindig szomorú volt, mint a három napos esős idő, s hiába a sok vadászat, dáridó, hejehuja s mindenféle komédia: élő ember még nem látta nevetni a királyfit. Búsult az öreg király, hogyne búsult volna. Mi lesz az ő rengeteg nagy országából, ha erre az örökké szomorkodó fiára marad. Kérdezte, faggatta egyre:

– Mi bajod van, édes fiam? Beszéld el apádnak!

De a fiú csak vállát vonogatta, s nem felelt. Aztán elküldte, hadd lásson országot-világot, de még szomorúbban tért haza. Egyszer mégis kibökkentette, hogy mi nyomja a szívét. Azt mondotta: fél a haláltól, s addig meg nem nyugszik, míg föl nem találja a halhatatlanság országát.

– Ó, lelkem, gyermekem – mondá a vén király –, hol jár a te eszed! Nincs olyan ország kerek e világon. Mindenütt születnek, s meghalnak az emberek.

– Már mindegy, én addig megyek, míg meg nem tudom: van-e, nincs-e? Ha nincs: nincs! Isten neki, hadd halok meg én is.

Csináltatott három pár vasbocskort, egyet mindjárt fel is húzott, kettőt a tarisznyájába tett, görbe kardját oldalára kötötte, aztán elbúcsúzott szépen az édesapjától. Sírt a vén király, sírt keservesen. Fél lába már a koporsóban, bizony nem látja ő többet ez életben egyetlen fiát. Sírt a fiú is, de ment.

Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s egyszer csak egy olyan magas hegy aljába ért, hogy annak a teteje éppen az égig ért. Gondolta a királyfi: talán ezen a hegyen túl van a halhatatlanság országa. Megkötötte jól a bocskorát, s nekiindult a hegynek. Hét nap s hét éjjel örökösen ment, de a hegynek még a közepéig sem ért. Leült egy fa alá, ott elaludt. Azt álmodta, hogy egy ősz öregember odajött hozzá, s ezt mondta neki:

– Jól tudom, miben jársz, te királyúrfi. Csak menj fel ennek a hegynek a tetejébe, ha célt akarsz érni. Messze, messze van még onnét is, ahová te vágyódol, de még elég fiatal vagy, s odaérhetsz. Hej, ha én nem ilyen öregen kezdtem volna, talán én is elérek odáig. Az Úristen áldjon meg!

Ezzel az ősz öregember eltűnt, s a királyúrfi fölébredt. Ahogy felnyitotta a szemét, mindjárt az álma jutott eszébe. Gondolkozott rajta sokáig, aztán nagyot fohászkodott, felkötötte a bocskorát, s tovább indult. Mikor hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ment, megpillantotta a hegy tetejét, s úgy tetszett neki, hogy azon valami emberféle mozog. Ment közelebb, közelebb. Először akkora volt, amit mozogni látott, mint az öklöm, aztán mind nőtt, nőtt, s hát egy nagy óriás lett belőle. A kezében akkora ásó volt, mint egy ház födele, aztán egy talyiga mellette, akkora, mint egy templom. Az óriás ásta, ásta a hegy tetejét, s a földet hányta a talyigába.

Eleinte megijedt a királyúrfi, hogy majd még őt is belehányja a talyigába, de mégis felé közeledett, s nagyot köszönt:

– Adjon isten jó napot, bátyámuram!

– Adjon isten, te emberizink – fogadta az óriás –, hát te hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

Felelt a királyúrfi:

– Én, bizony, édes óriás bátyámuram, a halhatatlanság országát keresem, mert sohasem szeretnék meghalni.

– Hiszen akkor éppen jó helyen jársz: ha itt maradsz, s velem dolgozol, elélhetsz éppen ezer esztendeig. Mert én arra vagyok átkozva, hogy addig meg ne haljak, míg ezt a hegyet el nem hordom, s ez eltart kerek ezer esztendeig.

– Hej! – sóhajtott a királyúrfi –, mi nekem ezer esztendő, mikor én élni akarok, míg a világ s még két nap!

– Hagyd, öcsém – mondá az óriás –, elég az életből ezer esztendő is.

De így s de úgy, okoskodott, bölcselkedett a királyúrfi, őneki az nem elegendő.

– Jól van – szólt az óriás –, látom, hogy veled nem lehet okosan beszélni, csak menj, te bolondos fiú, úgy is tudom, hogy hiába mégy. Hanem azért nesze, adok neked egy rézpatkót, ha akár földön, akár levegőben hirtelen akarsz valahová eljutni, csak tedd rá a vasbocskorodra, s ott leszel mindjárt, ahol lenni akarsz.

Megköszönte a királyfi az ajándékot, elbúcsúzott az óriástól, s ment tovább. Ahogy a hegy aljába ért, gondolta: Minek koptassa a bocskorát?

Felkötötte a rézpatkót, s egyszerre csak – surr! fölsurrant a levegőbe, föl, föl magasba, a csillagoknál is följebb, s addig repült, addig repült, mígnem olyan ország fölé ért, ahol még a fűszál is fekete volt.

„Isten, atyám – gondolá a királyfi –, nagy gyász lehet odalent, abban az országban, hogy ott még a fűszál is gyászfekete. Már csak megnézem, hogy mi történhetik ott?”

Azzal mind alább-alább ereszkedett, s egy nagy fekete várnak éppen az udvarán toppant le. Véges-végig, keresztül-kasul fekete posztókkal volt az udvar bevonva, még az aranykerítés is, a várnak a fala is, a föld színétől a vár tornyáig. Megy a vár falához, föllebbenti a posztó szélét, s látja, hogy a vár csupa gyémánt- s aranykőből van rakva. No, gondolja, itt nem lakhatik más ember a királynál. Egy életem, egy halálom, bemegyek, hadd látom, ki van odabent. Bemegy, s mindjárt egy nagy-nagy terembe lép. Ennek a teremnek a földje telide-tele volt tűzdelve varrótűvel, de úgy, hogy többet már nem lehetett volna leszúrni, csak a közepén volt egy kis üresség, ott pedig egy szépséges leány ült, s fekete gyászruhát varrott. Megáll a királyfi, szemét-száját eltátja, mert sokat járt-kelt a világban, de ilyen csudát még nem látott. Köszön nagy hebegve:

– Adjon isten jó napot, te szépséges leányzó!

– Adjon isten neked is, te királyúrfi, mert látom az arcodról, hogy az vagy. No, én meg a királykisasszony vagyok, de nincs benne köszönet. Megvert az Isten, megfogott az átok. Kékország királya feleségül akart venni, s én, hogy jobban megszeressen, harmatból akartam ruhát csináltatni. Ahány leány volt apám országában, mind ebben halt meg, egy sem tudta megcsinálni a harmatruhát. Mikor az utolsó leányt is elhozattam, ez megátkozott, hogy addig éljek, míg ezt a tenger sok tűt, amit itt látsz, mind el nem koptatom. Az átok megfogott, s most élnem kell kétezer esztendeig.

Azt mondá a királyúrfi:

– Mi az a kétezer esztendő! Látod, te szépséges királykisasszony, én olyan országot keresek, ahol az emberek örökké élnek.

– Ó, te boldogtalan – mondá a leány –, olyan ország nincs a világon. Jobb, ha itt maradsz nálam, itt elélhetsz kétezer esztendeig.

De hiába beszélt a leány, a királyúrfin nem fogott a beszéd.

– Hát jól van, ha csakugyan menni akarsz, nesze, adok egy gyűrűt, húzd fel az ujjadra, s ha valamit akarsz, csak fordítsd meg, mindjárt teljesedik a kívánságod.

A királyúrfi szépen megköszönte az ajándékot, jó munkálkodást kívánt a leánynak, s továbbment. Már két pár bocskor elszakadt, a harmadikat kellett, hogy felkösse. Addig ment, amíg a harmadik pár bocskor is úgy el nem kopott, hogy már alig tudott benne járni. Akkor eszébe jutott a rézpatkó: minek kínlódjék, mikor repülhet is. Felkötötte a patkót, s addig repült, mígnem egy nagy folyóhoz ért. Ennek a folyónak a közepe felett egy rettentő nagy palota csüngött a levegőben.

„Ejnye – gondolta –, ide berepülök, hadd lám, mi van odabent.”

De hiába erőlködött, valami erős szél kerekedett, s mindig visszasodorta, valahányszor nekirepült a várnak. „Hiszen megállj, szél – gondolta a királyfi –, majd mindjárt túljárok én a te eszeden!” Fordított egyet a gyűrűjén, s azt gondolta, hogy szeretne egy aranyhidat a folyó partjától a palota kapujáig. Mind¬járt megvolt az akarata. Jó erősen belefogódzkodott a híd karfájába, s addig el sem eresztette, míg a palota kapuján be nem lépett. De még csak itt következett a haddelhadd. Három sárkány, három oroszlán állott elébe. Ha egyet lép tovább, szörnyű halált hal.

– Kard, ki a hüvelyből! – gondolá a királyúrfi, s csavarintott egyet a gyűrűjén. Egyszeriben lett hüvely is, kard is, de a hüvely az oldalán, a kard meg a kezében. Na, most neki ezeknek a cerberusoknak! Vágott jobbra, vágott balra, de amint levágta egy fejét valamelyik sárkánynak, mindjárt más nőtt a he¬lyébe. Már úgy kifáradt a hiábavaló vagdalkozásban, hogy a karja megroggyant, s a kardját leeresztette.

– Vissza! Vissza! – kiáltott most valaki, s a sárkányok is, oroszlánok is egyszeriben visszahúzódtak, mint valami szelíd bárányok. Fölnéz a királyúrfi, hogy vajon ki szelídítette meg ennyire ezeket a cerberusokat, s hát odafönt a palota ajtajában, hová éppen hétszáz garádics vezetett, egy olyan szép asszony áll, amilyent ő még nem látott világéletében. Tüstén futott fel hozzá, köszönt illedelmesen, s hálálkodott erősen, hogy megmentette az életét.

– Ugyan bizony – kérdé a szép asszony –, hogy kerültél ide, ahol rajtam kívül nincs lelkes teremtés?

Elmondá a királyúrfi, hogy ő ki s mi jóban jár.

– Na – mondá az asszony –, éppen jó helyen jársz, mert én a halhatatlanság királynéja vagyok, s aki eljut az én palotámba, örök időkön át él. Maradj itt a házamnál, éljed világodat, nem bánom.

Hej, megörült a királyúrfi, de nagyon. Nagy szomorúsága nagy erős vígságra változott, s olyan vígan élt, hogy vígabban már a mennyországban sem élhetett volna. Ne, telt-múlt az idő! Eltelt ezer, kétezer, háromezer esztendő. S az neki éppen annyi volt, mintha egy, két, három esztendő telt volna el. Egyszer aztán mit gondolt, mit nem, azt mondá a halhatatlanság királynéjának:

– Felséges királyném, ha megengeded, egy-két napra hazamegyek az országomba, meglátogatom az édesapámat.

Nagyot nevetett a királyné, hogy csak úgy megcsendült belé a palota.

– Mit beszélsz, te?! Haza akarsz menni az apádhoz? Tudod-e, hogy hány esztendeje jöttél el hazulról? Éppen háromezer esztendeje. Már csak a porát találod az édesapádnak.

Aj, búra fordult ismét a királyúrfi nagy vidámsága! Mit ér neki az örök élet, ha az apját többé nem láthatja. A királyné aztán megsajnálta, s bevezette egy sötét szobába. Ott felnyitott egy lappancsajtót, az alól kivett egy aranykorsót, azt átadta a királyfinak.

– Hát nesze, itt ez a korsó, tele van élet-itallal. Akit ebből megprecskelsz, életre támad, akármilyen régen is halt meg. Támaszd föl az apádat, aztán búcsúzz el tőle mindjárt, mert sokáig úgysem maradhatsz az országban, ha élni akarsz.

A királyúrfi felütötte a sarkára a rézpatkót, szépen elbúcsúzott a királynétól, megígérte, hogy ismét visszajő, s azzal uccu neki, vesd el magad! úgy elrepült, mint a gondolat. Még jóformán be sem hunyhatta a szemét, s máris ott volt az apja országában. Hát uramistenem, de megváltozott ez az ország. Alig ismerte meg. A királyi palota sem olyan volt mint az ő idejében. Meghiszem, háromezer esztendő sok szép idő. Leszállott az udvarban, s egyenest ment a sírboltba. Annak az ajtajában ült egy ősz öregember, s kezében egy rengeteg nagy könyv. Köszönti az öreget, s mondja, hogy miben jár.

– Hej, édes fiam, ebbe a könyvbe be van írva az apád neve is bizonyosan, de hogy hol s merre, a jóisten tudja.

Egész nap kereste, mígnem aztán megtalálta. Rábökött az ujjával: itt van ni. Éppen háromezer esztendeje halt meg.

– Hát most jere velem! – S vezette a királyúrfit egyik szobából a másikba, volt ott ezer is, míg aztán nagy későre rátaláltak a koporsóra. A királyúrfi előveszi az aranykorsót, s éppen rá akar loccsantani a koporsóra, mikor csak megszólal valaki a háta mögött.

– Ahá! Itt vagy! Éppen téged kereslek!

Megfordul a királyúrfi, s hát a Halál áll előtte, kasza volt a kezében. Kérdi a királyfi:

– Mit akarsz tőlem?

– Mit-e? Nem elég volt, hogy háromezer esztendeig bujdokoltál előlem? Most még az apádat is föl akarod támasztani? Velem jössz te mostan!

– Nem megyek én! – mondá a királyúrfi.

– De bizony jössz! – kiáltott a Halál, s elkezdett dulakodni a királyúrfival.

Valahogy kikerült mégis a Halál kezéből, azzal – hopp! kisurran a sírboltból, a Halál meg utána. Repült a királyúrfi, mint a sebes szélvész, a Halál mindenütt a nyomában, de nem tudta megfogni. Már a halhatatlanság országába ért, éppen be akart lépni a királyné palotájának ajtaján, de csak az egyik lábával léphetett be, mert a másikat megfogta a Halál. Odaszaladt a halhatatlanság királynéja, ő is megfogta a királyúrfit, s húzta befelé.

De a Halál nem engedte. Sokáig dulakodtak, húzták erre is, arra is a királyúrfit, egyszer aztán azt mondta a királyné:

– Hallod-e te, Halál, minek kínozzuk ezt a szegény ifjút, még kettészakítjuk, s neked sem lesz örömed benne. Mondok valamit. Én feldobom őt a csillagokig, s ha visszaestében a palotám udvarán kívül esik, legyen a tied; ha belül, legyen az enyém.

– Jól van – mondá a Halál –, legyen meg a te akaratod.

A királyné most megfogta a királyúrfit, egyet lódított rajta, s úgy felrepült, hogy a fejével éppen a csillagokat verte. Innen aztán visszafordult, s esett lefelé. Amint szállt, szállt lejjebb-lejjebb, a Halál s a Halhatatlanság egyre kötekedtek, hogy vajon melyiké lesz a kettő közül.

– Fogadok, hogy kívül esik – mondja a Halál.

– Adja az Isten, hogy belől essék – fohászkodék a királyné.

S Isten meghallgatta kérését. Éppen odaesett elibe. A Halál egyet mordult, aztán sarkon fordult, s úgy elkotródott, hogy színét sem látták többet. A királyúrfi pedig azóta boldogan él a halhatatlanság országában, meg sem hal, míg e világ s még két nap.

Novellamese:

A CSILLAGSZEMŰ JUHÁSZ

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy király. Szörnyű hatalmas volt ez a király, féltek a népek tőle, ha messziről látták, reszkettek tőle, mint a nyárfalevél. Ha ez a király egyet tüsszentett, kengyelfutók s lovas legények vitték hírét az egész országban, s aki nem mondta: “Adj’ isten egészségére!”, halál fia volt. Nem is akadt az egész országban, csak egy ember, ki nem mondta, hogy adj’ isten egészségére. Ez a csillagszemű juhász volt.

Nosza, megfogták a király emberei a csillagszemű juhászt, vitték a király színe elé, s jelentették:

– Ihol, felséges királyom, ez a csillagszemű juhász nem akarja mondani, hogy adj’ isten egészségére.

Hej, szörnyű haragra lobbant a király!

– Mit, te nem mondod, hogy adj’ isten egészségemre?!

– Dehogy nem mondom, felséges királyom, bizony mondom, hogy: adj’ isten egészségemre.

– Nem az egészségemre, hanem az egészségére.

– Hiszen mondtam, felséges királyom, egészségemre.

Megrántja az udvarmester a juhász subáját, súgja neki:

– Te szamár, mondjad, hogy adj’ isten egészségére.

– De már azt nem mondom – mondotta a juhász -, amíg a király őfelsége a lányát nekem nem adja.

Ott volt a királykisasszony a szobában, megtetszett neki a csillagszemű juhász, jó szívvel a felesége is lett volna, de nem mert szólni. Hanem a királynak sem kellett egyéb, csak ezt hallja, mindjárt bekiáltotta a katonáit:

– Vigyétek ezt a legényt, s vessétek a fehér medve tömlöcébe!

Leviszik a legényt a tömlöcbe, hát ott fel s alá jár a fehér medve nagy morogva, három napja nem evett, egy falást sem adtak neki, hogy jól kiéhezzék, hadd szaggassa széjjel a juhászt. Ahogy a juhász belépett, felállott a két hátsó lábára, nagyot bődült.

– No most, csillagszemű juhász, vége az életednek!

De halljatok csudát, mikor a medve meglátta a juhász csillagszemét, egyszeriben megjuhászodott, lefeküdt a földre, meg sem mozdult. A csillagszemű juhász pedig egész éjjel dúdolt, fütyölt, s mikor reggel eljött az udvarmester, szeme-szája tátva maradt, azt hitte, hogy csontját sem találja a juhásznak, s hát, ím, ott állott előtte elevenen, kutyabaja sem volt. Fölvezetik a juhászt a királyhoz, s jelentik:

– Felséges királyom, él a juhász.

– Jól van, jól – mondja a király -, de azért megijedtél, úgy-e? Hát most mondod-e, hogy adj’ isten egészségére?

Felelte a juhász:

– Nem, amíg a leányát nekem nem adja, ha tíz halálba megyek is.

– No, hát vessétek tíz halálba! – rikkantott a király.

Vitték a legényt a tömlöcbe, amelyikbe tíz óriás sündisznó volt elzárva. De bezzeg ezek nem szelídültek meg a szemétől, mert egyszerre tíz sündisznónak nem nézhetett a szemébe. No, hanem volt a csillagszemű juhásznak egy szépen szóló furulyája, azt a subája alól eléhúzta, elkezdett furulyázni, kezdette andalgósan, folytatta szaporázva, S hát, uramteremtőm, táncra kerekednek a sündisznók, járták elébb lassan, azután sebesebben, addig járták, míg el nem dűltek, s azután lefeküdtek s aludtak, mint a bunda.

Megy le reggel az udvarmester, összecsapja a kezét:

– Hát te élsz? – kérdi a csillagszemű juhásztól.

– Nem is halok meg – mondja a juhász -, míg a király leánya a feleségem nem lesz.

Fölvezetik a király színe elé.

– No, te legény – mondja a király -, most már tíz halál torkában voltál, még most sem mondod, hogy adj’ isten egészségére?

– Nem én, felséges királyom, ha még száz halálba visznek is, míg a leányát nekem nem adja.

– Hát akkor vigyétek száz halálba! – ordított a király nagy haraggal, s vitték a csillagszemű juhászt le abba a tömlöcbe, amelynek a közepén volt egy kút, annak a belseje ki volt rakva száz kaszával, a fenekén pedig égett egy mécses. Akit abba beledobtak, az onnét élve ki nem került soha.

“Hej, szegény fejem – gondolta magában a juhász -, ennek már fele sem tréfa!”

Szól a katonáknak, hogy menjenek egy kicsit ki a tömlöcből addig, míg gondolkozik, hogy mondja-e, adj’ isten egészségére.

Kimennek a katonák, s a juhász nagy hirtelen a fokosát beleszúrja a kút köblébe,* a fokosra ráakasztja a tarisznyáját, aztán rá a subáját, a suba nyakára az árvalányhajas kalapját, s azzal szépen meghúzódik a tömlöc sarkában. Bejönnek a katonák s kérdik:

– No, meggondoltad-e?

– Meggondoltam – mondja a juhász -, de mégsem mondom, hogy adj’ isten egészségére.

– No bizony, ha nem mondod, belé is taszítunk a kútba.

A katonák azt hitték, hogy a juhász már ott áll a kút mellett, a subáját, a fokosát, a mindenét beletaszították a kútba, s mikor látták, hogy a kút fenekén a mécses kialudt, szentül azt hitték, hogy meghalt a juhász.

Jön le reggel az udvarmester, hadd lássa ő is, igazán elpusztult-e a csillagszemű juhász. Hát halljatok ide, ott ült a kút mellett, furulyázott. Felviszik a király elé, s mondja neki a király:

– No, te legény, mostan száz halálban voltál, mondod-e, hogy adj’ isten egészségére?

– Nem én, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja.

– Abból nem lesz semmi – mondta a király, pedig nem tudom, mit adott volna azért, ha a juhász azt mondja egyszer, hogy adj’ isten egészségére! “Hiszen – gondolta a király -, majd kevesebbel is megelégszel te.”

Befogatott a bársonyos hintajába, maga mellé ültette a csillagszemű juhászt, s úgy hajtatott az ezüsterdőbe.
Mondta neki:

– Látod-e ezt az ezüsterdőt, te juhász? Neked adom, ha azt mondod, hogy adj’ isten egészségére.

Tetszett a juhásznak az erdő, de most is azt mondta:

– Addig nem, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja.

Aztán az erdőből kihajtatott a király, s messziről ragyogott feléjük az aranyvár.

– Látod-e azt az aranyvárat, juhász? Neked adom, ha azt mondod, adj’ isten egészségére.

– Nem mondom, felséges királyom, míg nekem nem adja a leányát.

Mentek tovább, s értek a gyémánttóhoz.

– No, te juhász, – mondta a király -, neked adom az ezüsterdőt, az arany várat s a gyémánttavat, csak egyszer mondjad, adj’ isten egészségére.

– Nem mondom én, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja.

– Hát jól van, te betyár, neked adom a leányomat, de aztán mondjad is, hogy adj’ isten egészségére!

Na, hazamennek, s a király mindjárt kihirdetteti az egész országban, hogy férjhez adja a leányát a csillagszemű juhászhoz, jöjjön, aki jöhet a vendégségbe, lesz étel-ital elegendő, különösen, ha hoznak magukkal.

Hiszen lett lakodalom, hét országra szóló. Ott ült a csillagszemű juhász a király mellett, ettek-ittak, vígan voltak. Egyszer aztán hozzák a jó tormás húst,* nagyot prüsszent erre a király, s hadarja egymás után a csillagszemű juhász:

– Adj’ isten egészségére, adj’ isten egészségére, adj’ isten egészségére! – Mondta valami százszor.

– Jaj, jaj, ne mondd tovább, inkább neked adom az egész országomat.

Ott egyszeriben meg is koronázták a juhászt, ő lett a király, de bezzeg jó sorsa lett ezután a népnek. Szerették is ezt a királyt. Ha prüsszentett, egy szívvel, lélekkel kiáltotta mindenki: “Adj’ isten egészségére!”

Aki nem hiszi, járjon a végire, s ezt a mesét adj’ isten egészségére!