Személyes élmény: Lábita Színház

A héten tartottuk az idei első Zöld TúraZokni alkalmunkat, aminek témája Erdély volt. A délelőttöt Csernik Szende székely mesemondó előadása koronázta meg. Fogadják szeretettel személyes beszámolónkat.

Nem tudom pontosan, miért, de érnek be bennem szép lassan a dolgok. Fejlődésben, átalakulóban vagyok.
Régebben bármilyen szívesen is lubickoltam ott, a felszín manapság egyre jobban irritál. Legyen szó egy beszélgetésről, egy könyvről, filmről, egy érzésről, ételről, bármiről. Nem a komolyságra vagy a tömény értelemre van szükségem, csak a mélységre. Az idő legnagyobb részében azt érzem, hogy menjen minden, ami kamu, ami mellébeszélés, időhúzás, átverés, megúszás. Biztos nem lesz mindig így, de egy ideje, köszönöm nem kérek Fornettit vagy előre csomagolt kenyeret, nem nézek Vacsoracsatát vagy Eddie Murphy filmeket, nem olvasunk Bartos Erikát, nem olvasok álpszichológiai elmélkedéseket, nem fecsegek, kímélem magam az embereket illetően. Letisztulás van. Inkább legyen csönd körülöttem, mint valótlanság. Inkább nem beszélgetek, csak ne kelljen játszmákba, közhelyekbe belemennem. Inkább legyen csönd, mint locsogás.

Azt hiszem a mai világban az elfojtott, megjátszott, görcsös erőlködés, küszködés és kamuzás a jellemző. Kiül az emberek arcára, játékára, mozgására, beszédére. Ritka kincsnek tartok manapság minden ösztönösen feltörő őszinte kiáltást,  minden természetes, felszabadult, önfeledt megnyilvánulást, úgy a saját életemben, mint a – ha már erről lesz szó – az eladóművészekében. Csernik Szende azt hiszem az egyik üdítő kivétel.

Ennek az erdélyi lánynak a megjelenése, a kisugárzása, az ordítozása, az ízes, nagyon mulattató beszéde, olyan jól esett nekem, mint az Életrevalók című film, amit nemrég láttam (kétszer is). Ahogy a film főszereplőjének, a gettóból jött fekete srácnak is, ennek a lánynak is olyan romlatlan, olyan tiszta a lelke, hogy őrület. Őrület, hogy ilyen egyszerű, hogy ennyi a titok: a gyermeki őszinteség, és ösztönösség. Őrület, hogy egykor mindannyian így működtünk, mégis majd’ mindannyiunkban görcsök, feszültségek, manírok és álarcok rakódtak rá. Nevetni, sőt kacagni tudunk egy-egy ilyen ritka kincs láttán, de ez valahol azért szomorú: mind működhetnénk így. Ha tudnánk szabadulni önmagunktól. Nem tudunk.

Csernik Szende tud. Egy jelenség. 40 kiló, első pillantásra talán elmennék mellette, egyszerű, rengeteget mosolyog, nagyon hangosan kiabál, szenvedélyes, mint egy betöretlen csikó, csillog a huncutság a szemében és a bölcsesség a szavaiban.

Az eszközkészlete látszólag minimális: a szoknyája, a lábai, pár báb, néhány fazék, egy üveg bab (fuszujka), néhány szem répa (murkocska) és krumpli (pityóka), valójában azonban sok forrásból táplálkozik: az ízes-humoros beszédéből, a gazdag szókincséből, a cinikus humorából, a fent említett kisugárzásából és ebből fakadó elsöprő, mogorva-merev-biztonsági-őr-bácsi-szívét-is-meglágyító erejéből, a gyökereiből, a gyerekkori anekdotáiból, abból a képességéből, hogy úgy teremtette le a fegyelmezetlenkedő, unatkozó gyerekeket, hogy az egész közönség nevetett, a gyerek meg abbahagyta, ami csinált, és figyelt tovább.

Három népmesét mesélt el: A szegényember és a farkas, A kolbász, a béka és az egér és A kásahegy címűt. Az első két meséhez ő bábozott, az utolsóhoz a mese szereplőinek felöltöztetett gyerekeket, és bár a mesét továbbra is ő mondta, így még élőbbé vált a történet. A mesék közben is reagált a gyerekek bekiabálásaira, lekövette a dinamikájukat, válaszolgatott a kérdéseikre, de általában előbb-utóbb felcsattant és valami imádnivaló stílusban a gyerekekre ripakodott, leállította őket, mondván, hogy “álljon meg a menet, ő itt a mesemondó”, veszekedett velük sokat, de úgy, ahogy azt tanítani kellene: cseppet sem bántón, humorral és kendőzetlen őszinteséggel.

A mesék között sztorizgatott, székelyföldi kifejezéseket “tanított”, ami nagyon tetszett nem csak a gyerekeknek, de a felnőtteknek is, szólásokat, erdélyi közmondásokat csepegtetett az előadásába, káromkodott (“csóréseggű pávián”), ami különösen a gyerekek körében aratott osztatlan sikert, de a felnőtteknek is jó leckéül szolgálhatott gátlásoldásból. Rengeteg olyan mondókát, rigmust mondott el újra és újra a gyerekekkel, amihez mutogatni, testrészeket mozgatni kellett, arrébb ültette őket, ha útban voltak, felállította őket, ha szüksége volt rájuk. A gyerekekhez folyamatosan ki-kiszólt, piszkálgatta, megszólította őket, nagyon szúrta a szemét a néhány babzsákján teljesen elfekvő gyerek, hozzájuk többször is visszatért, hogy tespedtségéből felrázza őket. Ezt is olyan szeretettel csinálta, hogy öröm volt nézni. A mesék közben zöldségeket osztott szét, majd mikor a gyerekekkel elszaladt a ló, és mindenki murkocskát akart, toppantott egyet, és felkiáltott: “Nem vagyok én zöldséges, mesemondó vagyok!”.  És amikor épp nem pörölt valakivel, akkor mosolygott, mosolygott, mosolygott.

Gyerek és felnőtt számára más-más síkon volt végtelenül üdítő és szórakoztató “előadás”. A haladás, az úttörő törekvések és reformirányzatok mellett ugyanolyan fontosnak tartom a hagyományőrzést, a népi motívumok visszaemelését az életünkbe.

Erdélybe megérkezni is valami érési folyamat egy része lehet, korábban mindent elutasítottam, ami onnan jött, most repülőjegyem van Székelyudvarhelyre áprilisra.Várom, mert most nagyon vonz oda valami.

Lábita Színház – Csernik Szende székely lábbábos

 

[nggallery id=64]

 

2012-03-01T11:24:16+00:00