Nem vagyok élsportoló, sem amatőr sportoló. Ha le kellene írnom a sporttal való kapcsolatomat, talán azt mondhatnám, “idénysportoló” lettem az utóbbi években. Amíg nem voltak gyermekeim, lelkesen próbálgattam a különböző alakformáló tornákat, és csak nyaranta lógtam el az edzéseket.

Amióta a lányok megszülettek, nincs egy olyan állandó napirendem, amibe beilleszthető lenne a rendszeres edzőterembe járás. Jó ha egy héten egyszer eljutok jógára. Persze nem mondom, hogy emellett nem mozgok, mert két ilyen gyerek eléggé aktívan tartja az embert. Például nagyon szerettem azt az időszakot, amikor babakocsival hatalmasakat sétáltunk, aztán azt is, amikor loholtam a kismotorok után a játszótérre és persze az is izgalmas “sport” volt, amikor megtanítottam a lányokat kétkerekűvel biciklizni. Ahogy nőttek, jött a többi sport is az életükbe, és egyre többször sportolt együtt a család. Télen a síelés, szánkózás, korcsolyázás, nyáron az úszás, apával a foci, vagy a tollaslabda (az még inkább csak Jázminnak megy jól) tavasztól őszig pedig a biciklizés. Volt idő, amikor rosszul éreztem magam attól, ha megkérdezték, mit sportolok, mert az nem volt igaz soha, hogy semmit. Az meg hogy hangzik, hogy “idénysportoló ” vagyok? Ma már nem zavar ez a kérdés, mert tudom, hogy ahogy változik az életem, majd változik ez is. Addig pedig maradnak a sportos családi együttlétek ,amik nemcsak test, hanem léleképítőek is.

.