Ez az egy, amit szeretek a télben: hogy esik a hó. Na, nem amiatt, mert havat kell söpörni a ház előtt, hanem mert egyrészt csodálatos, ahogy fehérre festi a tájat, másrészt ki lehet menni szánkózni a lányokkal. Persze kicsit macerás, mire minden overál, kesztyű, sapka, sál és bakancs előkerül, és négyen elindulunk – plusz a szánkók -, de megéri!

Imádom ilyenkor nézni a gyerekeket, ahogy hangos kacagással, sikítással csúsznak le a dombon, mindenféle szánkóval és alkalmi “csúszkával”. Vagy épp gurulnak és ahogy kezüket, lábukat széttárva hóangyalt formálnak a szűz hóba. Jázmin és Emi is nagy szánkóbajnokok.   Legutóbb, amikor a téli szünetben elmentünk együtt szánkózni, úgy fél óra elteltével láttam, hogy kezdenek egy kicsit fáradni. Csúsztunk egyet Emivel közösen és ahogy fölfelé mentünk a dombon, Emi ráült a szánkóra és kérte, hogy húzzam őt is. Mondtam neki, nem tudom felhúzni, mert nagyon nehéz. Mire ő: “De Anya! Jázi is felhúzott az előbb!” (ez igaz volt, egyszer tényleg majdnem teljesen végig felhúzta. Jázmin nem ismer lehetetlent!) “De én nem tudlak” – feleltem. Ő meg csak erősködött, hogy ha Jázi fel tudta húzni, akkor olyan nincs, hogy én nem tudom. Gondoltam rövidre zárom ezt a beszélgetést, mert tényleg nem volt erőm a 20 kilós gyerekkel együtt felvonszolni a szánkót a dombon. ”De én nem akarlak felhúzni” – feleltem.

Mire megindult fölfelé utánam és azt mondta lemondóan: “Jázi is ezt mondta”. Én meg jót mosolyogtam magamban a leleményességén. Mivel már kezdett sötétedni, nem sokáig maradtunk, kellemesen elfáradva indultunk haza. Azt talán nem kell mondanom, hogy a lefekvés körül ilyenkor nincsen semmi gond. Hang nélkül dőlnek be az ágyba és alszanak reggelig. Ki tudja? Talán hóangyalokkal is álmodnak ;-)!

.