A barátainkkal szívesen összejövünk egy-egy társasjáték partira. Évekkel ezelőtt mi is az Activity-vel kezdtük, és azóta számtalanszor merültünk bele az akár hajnalig tartó elmés, vicces játékokba.
Volt olyan, aki szigorúan nézett minket egy darabig a szoba másik sarkából, és nem állt be soha játszani – már nem is járunk össze :))).
Sok mindent elárul egy emberről, hogy tud-e, szeret-e játszani. Soha nem felejtem el azt, amikor két éve karácsonyra kaptak a lányok egy Ki nevet a végén?-t. Az vízválasztó volt.
Addig együtt legóztunk, babáztunk, főztünk a babakonyhában, majd jött ez a játék, amiben ki lehet ütni egymást, valaki győz és valaki veszít (a legjobb, ha az apa).
Tudtam, hogy ehhez csak akkor szabad hozzákezdeni, ha van elég időnk.
Az első alkalommal, amikor az egyik lányom bábuját kiütöttem (mert azt gondolom, ezt a kegyetlenséget is muszáj megtenni) hatalmas bömbölésbe kezdett. Valahogy úgy jött ki, hogy nem sokkal később a másik lányom bábuját is ki “kellett” ütnöm, persze ő is elkezdett sírni. Ott ültem két lánnyal és mindkettő iszonyúan sírt. Ez várható volt, ismerjük jól őket. Mégis örülök annak, hogy túlestünk a “tűzkeresztségen” és sikerült megértetni velük, hogy ez csak játék.
Azóta is szívesen elővesszük és nem “vérremenően”, hanem viccesen kommentálva, de kiütjük egymást. És most már tényleg az a kérdés, hogy “Ki nevet a végén?”
Dr. Futó Judit
2011.01.24. 10:37
Nem könnyű a gyerekekkel megértetni, hogy úgy is lehet élvezetes a játék, ha a végén veszítenek…Vajon érdemes nyerni hagyni a gyerekeket?
Eleinte, azt gondolom elkerülhetetlen egy kis csalafintaság, egy kis jóindulatú engedés. Ezzel elejét vehetjük annak, hogy gyermekünk kedve idő előtt elmenjen egy adott játéktól. Fontos azonban, hogy folyamatos kihívást jelentsünk gyermekünk számára: küzdenie kelljen a győzelemért. Fokozatosan megjelenik persze a frusztráció is: dobókockás játékban például elkerülhetetlenül néha a szülő dob nagyobbat…,amit természetesen eleinte kisebb-nagyobb hiszti követ.
Álljunk ekkor gyermekünk mellé, próbáljuk meg benne tartani a helyzetben, magyarázzuk el neki, hogy legközelebb lehet, hogy ő dob majd nagyobbat (ez ügyben nem megvetendő némi szülői beavatkozás sem). A gyerek lassanként megtapasztalja a játék “egyszer fent, egyszer lent” dinamikáját. Amikor éppen csemeténknek kedvez a szerencse, vagy ő volt az ügyesebb, hívjuk fel a figyelmét erre, közben pedig hangsúlyozzuk az érem másik oldalát is: “Látod, most én dobtam kisebbet, de sebaj, hátha a következő dobásnál nekem kedvez majd a szerencse!” Vagy: “Legközelebb még körültekintőbb leszek, még jobban végiggondolom, hogy hova lépek!”. Ezzel nemcsak a győztes/vesztes helyzet váltakozását hangsúlyozzuk, hanem saját megküzdési módunk “felhangosításával” mintát nyújtunk a gyermeknek arra, hogy hogyan érdemes/lehet viselkedni a miénkhez hasonló helyzetben.
Jó hír: ha egy adott játékban a gyermekünk “megtanult” már veszíteni, akkor ezt más helyzetekre is általánosítja. Új tevékenységeknél azonban nem árt kissé “elnézőbben” kezdeni…