Amikor Jázmin megszületett – mint sok anyuka – én sem tudtam elképzelni, hogy lehet annál jobban bárkit szeretni a világon, mint ahogyan én őt szerettem. Persze csak addig éreztem így, amíg meg nem született Emília. Fontosnak tartottam, hogy Jázmin – hiába pici még – tudja, hogy az ő kistestvérét hordom a pocakomban. Együtt vártuk Emit, sokat beszéltünk hozzá és róla, például, hogy mit fognak együtt játszani, és azt az érzést próbáltam táplálni Jázminban, hogy az valami “csudajó” dolog, ha az embernek van egy kistesója. A kórházba már másnap reggel bejött meglátogatni minket és én a kezébe is adtam Emit, és ő haza is akarta rögtön vinni. A rokonokat és a barátokat viszont arra kértem, hogy ha meglátogatnak minket, inkább Jázminnak hozzanak ajándékot és azt, hogy milyen gyönyörű és nyugodt kisbaba Emi, beszéljük meg este telefonon, amikor a gyerekek alszanak. A legkisebb jelét sem tapasztaltuk a féltékenységnek, ami nagyon nagy szerencse. Úgy gondolom, hogy  nem csak a nevelésünk játszik szerepet ebben, hanem Jázmin jelleme is. Sokszor például, ha valami új dolgot csinált Emi, felállt, vagy elindult, vagy egyedül evett, miközben rácsodálkoztunk, Jázminhoz intéztük a kérdést :

- Jázmin! Ezt te tanítottad neki?

Így lett ő “Ebilla baba” nagy és okos nővére. A mai napig óvja, védi, és nagyon-nagyon ragaszkodik hozzá. És ha valaminek, ennek nagyon tud örülni az anyai szív, még akkor is, ha sokszor velünk is szembe száll, hogy megvédje a kishúgát.

.