Könyvajánló – Vekerdy Tamás: Érzelmi biztonság

Meggyőződésem, hogy a gyereknevelés totálisan ösztönös dolog, és hogy a gyereket nem nevelni kell, hanem egyszerűen élni az életünket, hitelesen és őszintén. Még jobb, ha az önismeretnek minél magasabb fokán állunk, hibáinkat felvállalva, erényeinkre büszkén tudunk élni, miközben a gyerek észrevétlen “nevelődik.” Azt is hiszem, hogy nem fejből kell gyereket nevelni, hanem szívből – más kérdés, hogy önmagamból kivetkőzni nem tudván: nem mindig tudok eszerint működni.

Két évvel ezelőtt azt mondtam volna, hogy a gyerekneveléssel kapcsolatos könyvek azoknak valók, akikben valamilyen oknál fogva nincsen meg ez az egészséges ösztön, ami pedig a világon mindenre elég. Azt mondtam volna nagyképűen, hogy mindent érzek a gyerekemmel kapcsolatban, nincs az a gyakorlati tanács vagy elmélet, ami bármi többhöz hozzásegíthetne.

Köszönhetően a fejlődésemnek, és annak a néhány krízisnek, amin keresztül mentem, szép lassan magamra szedek némi alázatot. Fenti elméletemet most úgy fogalmaznám át, hogy annak is szüksége van ilyen könyvekre, jó hasznukat veheti, aki valamilyen oknál fogva elakadt az ösztönösségében. Például. Mindegy most, hogy miért, de bizonyos önismereti okoknál fogva nemrégiben keresztül mentem egy kb. három héten át tartó óriási anyaság-krízisen, amikor is – minden krízisre jellemző módon – totálisan elvesztettem minden realitásérzékemet, minden referenciapontomat anyaságomban, és gyakorlatilag eszköztelenül álltam (rettegve) a gyerekem előtt, és teljes mértékben alkalmatlannak éreztem magam az anyaságra. Ilyen is van, hoppá. Pofán is vágott. Viszont (átmenetileg) valóban túl lehet jutni rajta, és megfejtve a miérteket, megerősödve lehet kikerülni belőle. Jó hír az önismeret rögös útján bukdácsolóknak, hurrá.

Vekerdy pihepuha mackós, melengetős sárga könyve nekem most amolyan fürdőzés, élvezkedés, a pokoli hetek utáni jutalomjáték.

Azon gondolkodtam, hogy Ranschburg-gal együtt őt is valahogy az alternatív pedagógiát hirdető, reformer, különc fickók közé sorolják, túlságos liberalizmussal, elszállt túlpszichologizálással hallom néha vádolni őket. Most kezdem érteni, hogy ez az “alternatív” út nem más, mint, hogy ők ketten – Ranscburgnál ez még kifejezettebben, személyesebben jelenik meg, de Popperre is igaz, sőt a pszichológusok többségére! valahogy mintha a pedagógiával lenne inkább ellentétes… – gyermekközpontú gondolkodók: gyermeki szempontból értelmezik a lélektani kérdéseket. A gyereknevelés kérdéseit soha nem maguk felől, a felnőtt felől közelítik meg, hanem mindig belülről, a gyerek felől. Ez szerintem óriási jelentőségű és alapvető hozzáállásbéli kérdés. Nehezen tanulom. De jelentem, haladok. Be kell ismernem, hogy tanult mintáimnak is köszönhetően, én magam is sokáig önmagam felől közelítettem a gyerekemhez. Nem tudtam annyira bízni benne, hogy ő jobban tudhasson nálam bármit is. Most tanulom. Nagyon nehezemre esik elfogadnom olyannak, amilyen. Ezt is kimondom. Ez talán a leghatalmasabb dolog a világon. Ehhez is idő kellett, hogy leessen (ez speciel Ranschburgnak köszönhető!), hogy nem őt kell a magam képére formálnom, hanem abban kell őt segítenem, hogy kibontakozhasson az ő valódi személyisége. Akkor is, ha nekem az nem (teljes egészében) elfogadható. Kemény menet és még úton vagyunk.

Az Érzelmi biztonság érint minden gyerekneveléssel kapcsolatos kérdést a szobatisztaságtól a droghasználatig, nem túlságosan elemezve a problémák analitikus gyökereit, inkább a lényeges és jól használható, könnyen tanulható praktikus szemléletváltásokra ösztönöz, de semmiképp sem a “mit-csinálj-a-gyerekeddel-ha-nem-akar-aludni-10-gyorstipp-érdeklődő-szülőknek”-szinten. Mindenben következetesen védi a gyereket (naná), de a szülőt sem támadja. (Hiszen persze magunkat is olyannak kell elfogadnunk, amilyenek vagyunk – ez sem könnyebb…) Nagyon megerősítve érzem magam az ösztöneim helyességében, és ennek mérhetetlen nagy jelentősége van. Ugyanakkor sok dologban utat mutat a további fejlődéshez, mindezt szerencsére úgy, hogy jó szívvel és hálásan tudom fogadni a segítséget, nem rontja el semmiféle összeomlás, vagy lelkiismeret furdalás. Popper is ilyen nekem. Minden előadása vagy könyve után tele pozitív visszajelzéssel és önbizalommal állok fel. Most Vekerdynél is ezt éreztem.

Ráadásul nagyon kedvemre való, hogy Vekerdy szemlélete túlmutat a családi közegen, kitágítja azt az iskolai és társadalmi rendszerre, mint személyiségünktől semmiképp függetleníthető tényezőre. Igen, a Waldorf iskola, a reformpedagógia a vesszőparipája. Igen, talán túlságosan elfogadó és megértő. Igen, nagyon liberális, sok mindent nem tart problémának és lazaságra int bennünket. Igen, ezzel nehéz szembesülni.Mindezt én úgy fordítom, hogy ahogy minden: a társadalmunk, történelmünk is fejlődik, muszáj nekünk is változnunk, változtatnunk a hozzáállásunkon. Na, ez, ami meglátásom szerint nagyon nehezen megy nekünk. Felülírni, meghaladni valami régit. Beismerni a tévedésen alapuló pedagógiákat, képesnek lenni azokat meghaladni, de elfogadni, hogy akkor és ott úgy volt jó, ahogy, de ez nem jelenti, hogy örökké az lesz.

Azt hiszem a gyereknevelés is olyan terület, ahol iskolák és egymásnak tökéletesen ellentmondó elméletek vannak. A pszichológusok, pedagógusok, szakemberek itt vagy ott teszik le a voksukat, de az intelligensebbek közülük szerencsére azt is vallják, hogy a legfontosabb mindenek felett: hogy önmagunkkal azonosak maradjunk. Nincs az a kutatásokkal és megfigyelések ezreivel alátámasztott, helytálló pszichológiai elmélet, ami működne, ha az közben erőszaktétel saját magunkon.

Megint oda lyukadtam ki, mint általában, és ahogy a könyv alcíme is jelzi: önmagunkat kell megismernünk.

Vekerdy Tamás: Érzelmi biztonság (2011), Kulcslyuk Kiadó

Seress Virág

Az írás a Kultúrfalat oldalon jelent meg.

Tags: , , , ,


Back to Top ↑

Élet az óvodában