Ketrec

Egyik délután semmi zaj nem szűrődött ki a lányok szobájából, gondoltam, benézek, hogy mi
folyik ott a nagy csendben.

Emi játszott a babákkal, Jázmin pedig egy sima fehér papír előtt ült a földön, kezében ragasztó és sok-sok papírcsík minden oldalon “kinőve” a nagy fehérből. Húha! – gondoltam – ennek a fele sem tréfa, valami nagy dologba fogott az én lányom.
“Te meg mit csinálsz?” – kérdeztem. “Ketrecet.” – hangzott határozottan a válasz.
“Aha. Hát, ez nagyszerű.” – mondtam most már csak magamban. Figyeltem, ahogy dolgozik, vág, ragaszt és kíváncsi voltam, mikor jön arra rá, hogy ebből nem az lesz, amit eltervezett, hisz a papír nem fog magától megállni, mint egy rács.
Leállíthattam volna azonnal, de nem tettem, mert nem akartam elrontani az örömét és letörni a  lelkesedését.
Valamit elgondolt és nekilátott, hogy véghez is vigye. Én pedig hagytam őt belemerülni, hisz az csodálatos, hogy van hozzá kedve, kitartása és önbizalma! (Magyarán minden, ami belőlünk sokszor hiányzik.) Csak hát nem volt még tapasztalata…
10 perc múlva már az is megvolt. 🙂
Végül, mielőtt jégkrémes pálcikákból újrakezdte volna az egészet, rábeszéltem egy kis papír házra, kartondobozból.

2011-08-15T08:26:10+00:00