A pszichológia egészen a hetvenes évekig a szülő-gyermek kapcsolatot gyakorlatilag  az "anya-gyermek kapcsolat" szinonimájaként kezelte, azaz hajlamos volt megfeledkezni arról, hogy a gyereknek apja is van. Kétségtelen, hogy abban az időben az apák kevés időt fordítottak gyermekükre, különösen annak csecsemő- és kisgyermekkorában. Az anya etette, fürdette, altatta a kisbabát és szinte fel sem merült az, hogy az apának is részt kellene vállalnia a kicsi gondozásában.

A lényeget tekintve így van ez napjainkban is, hiszen az esetek túlnyomó részében az anya marad otthon a kisbabával és az apa tovább dolgozik, de a szemléletben és a gyakorlatban is érzékelhető változás történt. Egyre több apa vesz részt a baba körülötti teendőkben, este fürdeti gyermekét, ringatja, tisztába teszi. Pszichológiai vizsgálatok részben igazolják azt, hogy az apák is tudnak ugyanolyan érzékenyek lenni a kisbaba jelzéseire, mint az anyák.

Hogyan reagál minderre a gyermek? Egyes adatok szerint  az első életévben az anyához szorosabb kötés  fűzi a gyermeket, mint az apához, ezt azonban valószínű nem egyfajta biológiai "végzet" szabályozza, sokkal inkább a foglalkozás mennyisége és minősége. Biztosnak látszik azonban, hogy az első életévük végére a gyerekek ugyanúgy kötődnek édesapjukhoz, mint édesanyjukhoz, és- amint az anya gondoskodó magatartása fokozatosan csökken - az apa szerepe egyre kifejezettebbé válik. Az óvodáskor küszöbére már ő gyermekének (különösképp fiának) legfőbb játszótársa. Minél inkább elfogadja az apa ezt a játszótársi szerepet, annál valószínűbb, hogy kapcsolata a gyermekkel örömteli lesz.

Tulajdonképpen az apa két legfontosabb feladata, hogy a társadalmi normákat bevigye a családba és, hogy megszüntesse, illetve átformálja azt a függőségi viszonyt, ami a korai anya-gyermek kapcsolat jellemzője. Az anyák pedig megteremtik azt az érzelmi bázist, amely a családot működteti.

Az apa rendkívül fontos szerepet játszik a nemre jellemző viselkedésformák kialakításában is. A közhiedelem szerint  az apa jelenléte a családban a fiúgyermek számára fontos, hiszen a férfias viselkedést a fiú az apától tanulja, míg a lányok az anyától sajátítják el a nőies viselkedést. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. A fiúk ugyanis valóban annál maszkulinabbak, minél férfiasabb az apjuk, de ez az összefüggés csak akkor működik, ha a domináns apa kedves, szeretetteljes és elfogadó kisfiával. Ami ennél is lényegesebb, hogy az apa a lánya nemi szerepvonásainak kialakulásáért is felelős. Ha kislányával meleg és korlátozó, vagyis úgy bánik vele, mint egy hajas babával, óvja a széltől is, míg a fiút izgalmas feladatokra bíztatja, a kislány hagyományosan feminin lesz: kedves, házias, nem túlságosan bátor.  Az az apa, aki kevésbé dependens, önérvényesítésre alkalmas, vállalkozó szellemű kislányt nevel, az bátorítja a független, teljesítményorientált viselkedést. Az apa kapcsolata a kislányával befolyásolja a kislány felnőttkorban férfiakkal kialakított viszonyát is.

Végezetül annyit bizonyosan állíthatunk, hogy egyetlen személy nem alkalmas az apai és anyai szerepkör kielégítő ellátására. Akár az anya, akár az apa kilép a családból az krízist jelent a gyermek számára és maradandó nyomokat hagyhat személyiségében.

Forrás: Ranschburg Jenő: Szülők könyve