Filc, a zoknimuki – Tóth Zita meseregénye

Filc, a zoknimuki

Tóth Zita meseregénye

(meserészlet)

 

I. fejezet

Lehull a lepel

„Előfordult már veled, hogy egyszer csak nem találtad a zoknid másik felét? Benéztél az ágy alá, a szennyeskosárba, a cipődbe, de nem volt sehol? Eltűnt, köddé vált, lába kélt? Nyoma veszett, és nem láttad soha többé?

Nos, igen, ez gyakran előfordul valamennyiünkkel. A nagybácsikámnak kereken harminchat fél pár zoknija volt, és miután feladta a reményt, hogy valaha is megtalálja a hiányzó darabokat, elkezdte hordani a felemás zoknikat: a csíkosat a kockással, a fehéret a zölddel – a házbeli gyermekek nagy örömére és mulatságára.

Háztartásonként átlagosan negyven zokni tűnik el évente – a tudósok legalábbis ezt állítják. Szerintük a furcsa jelenségnek egyszerű a magyarázata: a zoknik eltűnéséért a mosógépek a felelősek. A szakemberek ugyanis számtalanszor leltek gazdátlan zoknikra a mosógépek vízköves belsejében, az eldugott résekben és hézagokban.

De hát hogyan lehetséges, hogy évi húsz pár zoknit nyeljen el egyetlen mosógép? Ha a masinák átlagosan tízéves élettartamával számolunk, az gépenként kétszáz pár zoknit jelent! A négyszáz darab zokninak legalább a fele negyvenes méretű, téli és vastag szövésű, még akkor is, ha összesimulnak a csinos női zoknikkal, semmiképp sem férhetnek el feltűnés nélkül ekkora helyen!

Létezik egy másik magyarázat is. De ez olyan titok, amelyet ember még nem ismerhet, még ha tucatnyi tudós lesi is a zoknik minden rezdülését. Nem, a titkot sűrű homály fedi, de annyi bizonyos, hogy különös dolgok történnek a szennyeskosárban és az ágyak alatt…

Azt rebesgetik, hogy apró, furcsa lények, a zoknimukik műve az egész.

De kik azok a zoknimukik?

Azt hallottam, hogy egy bizonyos illető (akinek nevét az idők végezetéig övezze titok), hogy egy véletlen folytán ismerkedett meg velük. A történet, amit ez a bizonyos illető elmesélt, egy eddig ismeretlen világot tárt fel előttem. Alig akartam hinni a fülemnek, de aztán mindent megértettem. Elhatároztam hát, hogy megosztom veletek a titkot, és annak a bizonyos illetőnek az elbeszélése alapján feljegyzem a csodás események láncolatát. Biztosan lesznek, akik kinevetnek majd, és egy szót sem hisznek el az egészből. Én azonban nem törődöm velük, mert biztosan tudom, hogy a történet igaz. Néha a valóság sokkal varázslatosabb, mint hinnénk… Bizonyítja ezt életünk valamennyi eltűnt zoknija.”

***

…és ezzel a mondattal, mint egy gombolyag fonal, nekiiramodik a mesefolyam, alakul a szövevény, a kaland, ott, ahol a homlokukat ráncoló felnőttek nem is sejtenék; szobák titkos réseiben, lakászugokban, polcok alatt. Az ilyesmire csak a gyerekszem figyel fel. Nekik, és azoknak a felnőtteknek íródott a zoknimukik meséje, akik nem felejtettek még el az ő szemükkel látni. A Filc, a zoknimuki egy huszonéves, elsőkötetes szerző, Tóth Zita meseregénye, az idei könyvhét kedves meglepetése, már csak az író személye miatt is. Tóth Zita civilben jogász, de amint félreteszi a szabályok szigorát, átveszi a helyüket egy csodálatos mesevilág. Az a világ, amelyet ki-ki meglelhet magában, ha ugyan még be nem pókhálósodott a rettentő felnőttkomolyságban. Egyszer csak jött az ötlet, teregetés közben, egy olyan tartományból, amit az ember nem tud befolyásolni, és nem is lát át, úgyhogy számot sem tud adni róla – mesélte a szerző egy könyvhéten készült interjúban arról, hogyan is született meg a zoknimukik mítoszvilága. Zsörtölődött, zsémbelődött: már megint eltűnt egy zokni. Manók vitték el! – gondolta, és azon nyomban meg is írta a zoknimukik természetrajzát. Filc, az emberek világába keveredő kis zoknimuki kalandja innen szinte már megírta magát. Lám, egy csipet fantázia, épp csak egy arasznyi elrugaszkodás a szokásostól, mint egy paletta tempera, milyen könnyen vihet színt még a hétköznapi bosszúságokba is! Tóth Zita pedig, miközben hagyta, hogy a történet magával ragadja, megtanult úgy gondolkodni, hogy bármi lehetséges, bármi megtörténhet, bármit létrehozhat. Megtanulta, hogy a saját maga által állított korlátokat írás közben hátra kell hagynia. Végül rájött: meg kell tanulnia így is élni. Lélekben örökké gyereknek maradni. (Klementisz Réka)

2010-11-25T15:50:42+00:00