Beilleszkedés-elválás: kérdéses

Mérlegelve minden szempontot, tavasszal eldöntöttem, hogy ősztől bölcsődébe adom a két és féléves fiam. Nem volt könnyű a döntés, de ahogy közeledett az időpont, egyre inkább megnyugodtam, és most – a beszoktatás kezdetén – úgy érzem, hogy jól választottunk. Azért persze van néhány kérdésem, melyeket megosztok az olvasókkal, hiszen azt hiszem, nem csak bennem motoszkálnak.

Ki fogja őt betakargatni? Végigsimítani a hátát és puszit adni az alvó arcocskájára, hogy nyugodt legyen az álma?
Megérintik-e majd? Gyengéden nyúlnak hozzá, vagy durván rángatják majd, hogy induljon már, ne ácsorogjon?
Ha bánat éri, észreveszik-e, hogy szomorú? Megkérdezik-e mi baja? Legalább csak néha?
Ha összezavarodik, és szüksége lenne egy felnőttre, hogy elmagyarázza neki, mi történt, mi az oka annak, amit látott-hallott, lesz-e, aki meglátja ezt, és készséggel a helyére teszi a kis fejében kavargó gondolatokat vagy örökre kérdésként reked meg benne a tapasztalat?
Fognak-e vele beszélgetni, meghallgatják-e, vagy elcsitítják és elhajtják játszani?
Hagyják-e majd szabadon felfedezni a világot, vagy folyton feleslegesen korlátozzák majd?
Ha valamit tiltanak neki, elmagyarázzák-e majd, hogy miért teszik?
Gyakran mond okos és döbbenetes dolgokat. Lesz-e, aki örül majd ennek, egyáltalán meghallják-e ahogy a zsivajban egy kis vékony hangocska hatalmas okosságot mond?
Vagy éppen viccet. Nevetnek-e majd vele a huncutságain, viccein?
Megérzik-e, amikor szüksége van egy ölelésre, jó szóra, simogatásra, mert szorong vagy bizonytalan nélkülünk?
El fogja-e tudni mondani, utólag, nekünk, ha akkor és ott valami sérelem érte, akár valami apróság is?
Ha valami ilyesmi kiderül, hogy fogom megállni, hogy már másnaptól ne vigyem soha többé?
Lesz-e, akinek a jelenléte megnyugtatóan fog rá hatni, vagy vaktában, egyedül fog tapogatózni egész nap, és csak a túlélésre játszik majd.
Amikor már órák óta egyedül játszik majd a műanyag állatokkal, lesz-e, aki odamegy hozzá és szóba elegyedik vele, hogy ő lelkesen mutogathassa, hogy külön csoportba rendezte a kétéltűeket és a hüllőket?
Amikor majd káosz lesz körülötte és ordít a sok gyerek, és a hatalmas zsivajban megzavarodik ő is, akkor is tudja-e majd, hogy van két ember a világon, aki abban a percben is rá gondol, és akiknek ő a legfontosabb az életben, és mindennél jobban szeretik őt. Csak őt. 
Fognak-e énekelni, rajzolni, olvasni velük és legalább feleannyi dolgot megtanítani nekik az életről, mint mi?
Lesz-e aki tudja, hogy ő egy különlegesen értékes, okos és imádnivaló gyerek, és a világon a legfontosabb nekünk, hogy jól bánjanak vele? Fognak-e vele kivételezni, lehengerli őket a személyisége?
Tudni fogja-e továbbra is, hogy mindennél jobban szeretem?
Tudni fogja-e, hogy bízom benne és abban, hogy amit eddig adni tudtam neki, annak elégnek kell lennie ahhoz, hogy megállja a helyét ebben az új helyzetben?
Megérti-e, hogy miért teszem ki ennek a változásnak?
Megérti-e, hogy el kell távolodnom tőle ahhoz, hogy megtanítsam neki, mindig visszajövök?
Tudja-e majd élvezni a külön töltött órákat?
Megbízik-e bennem, hogy minden délután rohanunk majd érte és soha nem hagyjuk el őt?
Elhiszi-e nekem, hogy minden szempontból mérlegeltem a döntést, és legjobb tudásom szerint döntöttem így?
Tudja-e, hogy nekem is rettenetesen fáj, hogy így alakult és ha tehetném, akkor még nagyon sokáig tölteném vele minden percemet.
Megbocsátja-e, hogy úgy érzem, többet gyarapodhat a bölcsődében, mint velem? Megbocsátja-e, hogy átmenetileg “kiégtem”, és képtelen vagyok lekövetni a szellemi, szociális, mozgásos, kézügyességi, kulturális, stb. igényeit?
Megbocsátja-e, hogy nem tudok vele egész nap a szőnyegen ülni és folyton megújulva játszani és beszélgetni vele?
Megbocsátom-e magamnak, hogy én, aki láttam a legelső mosolyát, átfordulását, az első egyedül megállását, az első lépteit, hallottam minden kacagását, minden először kimondott szavát, végignéztem, ahogy megtanult a kezén számolni, vagy cipzárt felhúzni, minden egyes teljesítményénél jelen voltam és vagy fogtam a kezét, vagy csak a szavaimmal drukkoltam majd örömködtem neki, én akinek könnybe lábad a szeme minden újdonságnál, amit megtanul, megbocsátom-e magamnak, hogy lemaradok majd a nagy pillanatairól. Túlélem-e, hogy a gondozónője lesz az első, aki meghallja a K hangot, vagy aki láthatja az első bukfencét.
Megbocsátja-e, hogy önző vagyok és szükségem van munkára, felnőttekre, kihívásokra?
Elhiszi-e, hogy talán kiegyensúlyozottabb, jókedvűbb, töltöttebb leszek délutánonként?
Így lesz-e?
Tudok-e majd a délutáni órákban valóban minőségi együttlétet biztosítani magunknak? Mennyire leszünk fáradtak és csüggedtek?
Tudom-e majd élvezni a különlétet? Várom-e majd, hogy találkozzunk vagy átlendülök a ló másik oldalára?
Meg tudok-e bocsátani önmagamnak és elhinni mindazt, amit tőle is várok? Elhinni, hogy valóban azért van bölcsődében, mert ez a legjobb választásunk?
Tudok-e bízni abban, hogy vigyáznak rá helyettem is? Hogy fogom megszokni, hogy nem telefonálhatok oda, hogy megnyugodjak, minden rendben?
Tudom-e hinni, hogy jó helye van és vidáman játszik?
Kiegyensúlyozottan kapom-e vissza délután?
Foglalkoztam-e vele eleget élete legfontosabb időszakában? Sikerült-e mindazt belepréselni, amit szerettem volna, vagy kimaradt csomó minden?
Elég volt-e mindez ahhoz, hogy legyen bizalma a világban és bennünk?
Fogja-e egy idő után kifejezetten szeretni a bölcsit vagy mindig csak elviseli majd?
Fog-e ezért büntetni minket, vagy felhőtlen, tömény boldogságos intim délutánjaink lesznek?
Lesz-e olyan, hogy ha nyűgös, szomorú vagy dühös, nem arra fogok gondolni, hogy az én hibámból érzi rosszul magát?
Megbocsátom-e egyszer magamnak a rengeteg elvesztegetett órát, amikor játszani szeretett volna, vagy tudtam, hogy szüksége lenne rá, mégis elhajtottam, hogy takarítsak, pakoljak, teregessek vagy főzzek?
Lesz-e munka és bölcsi mellett magamra is időm?
Hogy fogok minden reggel kikelni az ágyból, összekészíteni magunkat és hogy fogjuk viselni, hogy feladjuk az itthon tengődős kényelmes életünket?
Lesz-e időm minden reggel normálisan felöltözni a nagy kapkodásban?
Hogy fogjuk győzni minden reggel a készülődést?
Ha minden munka utáni időmet vele szeretném tölteni, mikor fogok futni, franciát tanulni, jogsit csinálni, képzésre járni, terápiára járni, és hogy fog mindaz beleférni az időnkbe, ami most sem fér bele, pedig muszáj volna?
Meghozza-e az új élet magával azokat az új és jó változásokat, amikre várok nagyon? Lendít-e az életünkön az új élet vagy marad minden a régiben?
Milyen lesz elengedi a kezét? Képes leszek-e rá?
Hogyan tudom majd újradefiniálni magam nélküle?
Sikerül-e újra felépíteni a gyerek nélküli életem?
Megtalálom-e a helyem a világban?
A világ legnagyobb kincsét tartom a tenyeremben. Hogyan engedjem el? Félek.

2011-09-08T14:47:49+00:00